Eladó a lakásom

Eljött az ideje, hogy nagyobb lakást keressünk, ezért eladom a saját lakásomat:

• Zuglóban, a Paskál Parkban,
  
• 50 nm-es lakás,
• erkéllyel,
  
• II. emeleten egy három szintes házban
• Beépitett konyhával, pezsgőfürdős sarokkáddal
• kitűnő elrendezéssel, hatalmas üvegfelületekkel, ablakokkal,
  
• csendes, mégis könnyen megközelithető környéken.

Irányár: 20,9 m.

Érdeklődni itt, vagy a szilagyinori@freemail.hu e-mailen lehet.

A LÉNY-egről

"Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa..." - milyen gyakran használjuk, legtöbbször anélkül, hogy belegondolnánk a mélyebb, szellemibb jelentésébe. Én a magam módján megtettem.

Egy-egy mondatnak többféle értelmezésrétege van, és mi adjuk neki az értelmet, mi töltjük meg értelemmel, tartalommal. Innentől fogva szubjektivak, rajtunk múlik, a mi lelki beállitottságunkon, hogyan értelmezzük őket: lehet kevésbé morálisan, az érdekeinknek megfelelően, de lehet mélyen, szellemien, attól függően, hogy mi magunk mennyire vagyunk mélyek és szellemiek.

Ideákról már sokszor, sok helyen hallottunk, ezek azok a "gondolatok", "ősképek", "ősigazságok", melyek a szellemvilágból erednek, és amelyeknek a megfejtésére több ezer éve törekszik az emberiség. Az ősképeknek, ideáknak van egy objektiv megfejtésük, nevezzük ősjelentésnek, amely pont ezt a mély, szellemi tartalmat jelenti. Ez az idea LÉNYEGE, amihez mindannyian közelebb akarunk kerülni, és a magunk módján, de már szubjektivan közelitjük meg. Mindaddig, mig képesek nem leszünk a szubjektivból felemelkedni az objektivba, azaz önmagunkon túllépni és igy elérni és átélni az ősjelentést, azaz a lényeget.

Ahogy mondjuk is, mindennek van ÉNY-ege, tehát LÉNY-jellege, mert ezek az ideák, aminek a jellegét meg akarjuk fogni, ki akarjuk fejezni, valójában LÉNYek. A kifejezésmód pedig egyedi, szubjektiv és függ attól, hogy milyen/ki a kifejező, azaz a csatorna... Ha egy ideának a LÉNY-egét szeretném megérteni, befogadni és átadni másoknak, akkor meg kell tisztitanom a csatornát, azaz magamat, hogy ne szűrje, ne torzitsa, ne piszkitsa a lényeget, azaz minél objektivabb legyen az értelmezésem.

Tehát az értelmemet is meg kell tisztitanom, mert akkor fogom tudni megérteni a szellemi, objektiv tartalmat, ha nem földhöz kötött az értelmem. Azaz van egy olyan értelem-fajta, amivel szellemi (morális) tartalmakat tudok értelmezni, meg tudom ragadni a lényegét, méghozzá logikusan.

Mindennek a LÉNYEGE a LÉNY(ek) EGE, azaz a szellem(világ). Minden onnan jön, abból vesszük fel, hozzuk le, adjuk át, áramoltatjuk mi, a csatornák.

Visszatérve a kiindulóponthoz: Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. A hagyományos, "magyaros" értelmezés szerint keresd meg a kiskaput, és bújj át rajta, legyél "élelmes", mert csak igy tudsz érvényesülni, stb.

Az én értelmezésem szerint viszont ez a mondat a teremtésről, az egyéni teremtő erőről szól. Arról az erőről, amivel mindenki vagy él, vagy nem él. Vagy elhiszi, hogy létezik és működik, azaz mindenki működtetheti, vagy nem, és úgy érzi, hogy ki van szolgáltatva, és ő csak a "körülmények áldozata". És ez meghatározza a világhoz való hozzáállásunkat, a tudatunkat is: a média hatására lehet például 'válság-tudatunk', vagy 'értéktelenvagyok-tudatunk", de kézbe is vehetjük az irányitást, és mondhatjuk azt is, hogy a mi tudatunkat mi fogjuk irányitani, méghozzá adott pozitiv dolgok felé, és elkezdünk teremteni. Természetesen nem a saját egoizmusunk kiszolgálására, hanem a fenti akarattal összhangban kovácsoljuk a szerencsénket... Hogy legyen meg a TE akaratod!

Az öngyógyitásról I.

Bár igyekszem minél tisztább életmódot élni, ez nem azt jelenti, hogy én nem lehetek beteg...

Merthogy az EGÉSZ-ség egy elég összetett dolog, amihez a fizikai egészség bár hozzátartozik, de önmagában nem elégséges hozzá. Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb lelki zajlásai, hullámvölgyei, lelki magas- vagy mélypontjai, és ez rendjén is van. Egy-egy lelki defekt viszont nagyon hamar energetikai, majd fizikai szintű problémákhoz is vezet, ha időben nem orvosoljuk. Mindkét köztes szinten el lehet kapni a kialakuló betegséget, igy annak nem kell feltétlenül megjelennie fizikai szinten. A napokban egy legalább két éves sztori végére tettem pontot - legalábbis remélem.

Ennyi ideje van ugyanis kisebb-nagyobb mellkasi fájdalmam, ami az utóbbi két hétben súlyosbodott, már éjszakánként többször is felébredtem rá, napközben is nagyon fájt. Úgy éreztem, mint aki mindjárt infarktust kap, marcangoló érzés a mellkasban. A módszerem a következő volt: izomlazitás céljából nagylevegő mélyen, hosszan, massziroztam és megittam minél több vizet, mert ha bepánikol az ember, ez azonnal segit. Ezzel elmúlt a fájdalom - a következő alkalomig. Persze nem hagytam ennyiben a helyzetet, és először a fizikai részének mentem utána, a kardiológiára, és egy magán egészségközpontban kivizsgáltattam magam - céges juttatás keretében. Semmit nem találtak, a szivhangom tökéletes volt, bár a későbbi foglalkozás-egészségügyi vizsgálaton már enyhe kihagyást hallott a bácsi. Majd megállapitották, hogy a gerincem felső szakasza nagyon ki van egyenesedve, lehet, hogy ez nyomja a szivemet és a tüdőmet, és ettől vannak a fájásaim. Ezzel már előrébb éreztem magam, legalább volt, amin elinduljak, megnézzem a lelki hátterét, stb.

De mint kiderült, mellékvágányon jártam. Azaz annyira nem, de ez egy másik problémakör, ami bár összefügg vele, de nem a kiváltó oka. Merthogy pár napja, amikor épp massziroztam a mellkasomat, becsomósodott izomköteget érzékeltem. Először azt hittem, daganat - Anyukám mellrákja után természetesen ez volt az első gondolatom -, de a masszázs hatására elmúlt. Majd lefeküdtem aludni, és másnap a következő gondolattal ébredtem: ez bizony lehet, hogy magnéziumhiány. (Nem tudtam, honnan tudom, de eléggé meg voltam győződve róla. Bár évek óta hallgatok természetgyógyászati előadásokat, felszedtem némi tudást már, de orvos nem vagyok, hogy diagnosztizáljak.) Rögtön meg is néztem a neten a magnéziumhiány tüneteit, és természetesen mind igazak voltak rám... Mivel gyógyszert és táplálékkiegészitőt nem, vagy csak teljesen természetes összetevőjűt szedek, először homeopátiásan próbáltam bevinni. Ki is néztem a Schüssler-sók közül a magnézium-tartalmút (1-es), és annak lelki hátterét - ez is stimmelt. Úgy éreztem, végre eljutottam a megoldásig, a sok okozat után látom az okot is. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de bármit is tettem, nem találtam/láttam eddig, hogy pontosan mivel állok szemben.

A sztori vége a következő: 3 napja szedem a magnéziumot és elmúltak a fájdalmaim. Sőt, a gyógyszertárban, ahol megvettem a szert, kaptam egy leirást a Schüssler-sókról, hamár úgyis használom őket, és további részleteket, infókat találtam: a magnéziumhiány arcdiagnosztikai jelzései a piros arcbőr a "pofiknál" és az állon. Kb. 10 éves korom óta ilyen a bőröm, de nem csak nekem, hanem Apukámnak is, ezért nem gyanakodtunk másra, mint a genetikára... Pedig kellett volna... Természetesen megnéztem emellett a magnézium forrásokat is, és választ kaptam arra, miért kivánom hetek óta állandóan a répát és az olajos magvakat (tökmag, kesudió főként), merthogy ezekben van nagy mennyiségben magnézium.

Konklúzióként azt vontam le, hogy senki nem ismer minket jobban, mint mi magunk. Ahogy a betegségeinket mi teremtettük magunknak, úgy kigyógyitani is mi tudjuk önmagunkat a leghatékonyabban. Persze csak egy bizonyos szintig, mert utána már életmentő műtétek kellhetnek, ha a helyzet odáig súlyosbodik! Érdemes a folyamatot még a kezdetek kezdetén beazonositani és kezelni, hogy ne kelljen durvább beavatkozásokat végezni De az önismerettel és a testtudattal, önmagunk (testünk és lelki folyamataink) figyelésével óriási dolgokra vagyunk képesek! Egyszer-kétszer volt már ilyen bevillanásom, például amikor a barnarizs ugrott be, mint gyógytáplálék, mikor Anyukám vastagbele bevérzett a kemoterápia alatt. Állandó hasmenése volt, félő volt, hogy kiszárad, legyengül, hiszen semmi nem maradt meg benne - kivéve a barnarizs, ami ugyanigy csak úgy "eszembe jutott", hogy adjuk neki azt. Szinte azonnal megfogta a székletét és pár nap alatt felépült.

Az a gyógyulás hatékony, ami önmagunk átalakitásával párosul. Betegséget végleg akkor tudok letenni, elhagyni, ha a lelki okát megszűntettem, ugyanis a felületi kezeléssel csak időleges eredményhez jutok. De rengeteget lehet olvasni a lelki hátterekről, és kutakodni magunkban, hogy milyen folyamataink következménye az adott betegségünk.

Segitségképp:

• Rüdiger Dahlke könyvei (Út a teljességhez, A betegség jelentése és jelentősége, A betegség, mint szimbólum, stb.), Váradi Tibor könyvei (Népbetegségek és szelid gyógymódjaik 1-3), Internet
• Schüssler-sókról például: http://www.datanet.hu/pharma/phorient/99/pho99term.htm

Jó kutakodást és gyógyulást mindenkinek!

Belegondolva: a reklámokról III.

Ezúttal nem egy "normál" reklám ihletett meg, hanem egy műsorelőzetes a natgeo-ról, de a témakör még mindig ugyanaz: a média világunkra gyakorolt hatása - és forditva...

Az ominózus műsor a Világ leggazdagabb emberei, ezt harangozták be, ajánlották "szives figyelmünkbe". Kukkantsunk bele mindennapjaikba, hogyan élnek, hogy szerezték, mire költik a pénzüket, stb. Első gondolatom ezzel kapcsolatban kissé szomorúvá tett, mert felmerült bennem, hogy mikor fogok a kereskedelmi tv-ben olyan műsorokat látni, amelyek a következő cimet viselik: a Világ legbecsületesebb/legmorálisabb emberei, a Világ legspirituálisabb emberei, és hasonlókat? Néha lehet látni egy-egy szent életéről szóló filmet, azt is csak általában Karácsony vagy Húsvét környékén és a legtöbben az érzelgősöknek vagy a "föld fölött járóknak" szánják az ilyeneket, ha arra vetemednek, hogy DVD-n megvegyék valakinek.

Pedig számomra ezek azok a példaértékű életek, amikbe szivesen bekukkantanék, ellesném, hogy csinálják... Hogyan segitenek másokon és mi mindent tesznek az emberiségért? És nem kell ahhoz "már elismert" szentnek lenni, hogy az élete példaértékű legyen. Szentek ma is élnek, itt járnak köztünk, csak mi ugyanúgy nem figyelünk fel rájuk, mint 200-400-800 évvel ezelőtt. Úgy látszik, ez a mi szerencsétlenségünk, hogy általában csak utólag látjuk meg, hogy ki volt az a valaki, amikor már nincs velünk... Pedig mennyi tanitást hordoz bárkinek az élete számunkra, ha jól és időben tudjuk értelmezni!

A kereskedelmi média igen pontos képet ad a jelen társadalmi értékekről, ez az, ami szomorú: sokat árul el rólunk, hogy milyen példaképeink vannak. Jelenleg az a példa, akinek pénze van, ez az értékmérő és elsősorban ezt akarják utánozni az emberek. Ha a gyerekeket megkérdezik, mik akarnak lenni, nem vasutast és orvost mondanak, hanem modellt és showman-t... Vajon mikor, és minek a hatására lehet eladható érték egy tisztességes/morális/szellemi ember életútja, mi kell ahhoz, hogy erre szomjazzunk?

Ebből a szempontból a közszolgálati csatornák számomra sokkal értékesebbek: számos beszélgetést láttam már neves (nem hires) előadóművészekkel, vagy "hétköznapi" emberekkel, akik valódi értéket közvetitenek az életükkel, mert belső és felső vezetést követve morálisan élnek és gondolkodnak.

Az okosak azt mondják, a kereskedelmi média a társadalmi igényekre reflektál. "Erre van igény, az emberek ezt akarják, ez eladható" - olvasom mindenhol, amikor sokan felteszik a kérdést, hogy miért vannak délutánonként ön- és közbutitó "beszélgető-showk", részegen magukat lejárató "celebek" főműsoridőben, stb. És bár erősen van igazságtartalma, hiszen valóban nézik az emberek, ez tagadhatatlan, mégsem hiszek az egyoldalú dolgokban, és ez igy van most is. Mindig oda-vissza hatás működik: nem csak az emberek igénye mozgatja a médiát, hanem a média is "formálja" (azaz inkább torzitja) az emberek igényét és izlését. Már aki hagyja... aki elhiszi, hogy azok az "értékek" a valósak, amiket a média sugall (pénz, karrier, fogyassz, vásárolj, utazz, szórakozz, stb.)

És ezzel meg is válaszoltam a kérdést: akkor lesznek értékes műsoraink, ha nekünk erre lesz igényünk (belső), és ha ezt az igényt ki is nyilvánitjuk (külső) akár más kezdeményezésekkel, akár a "nem-fogyasztásunkkal", távolmaradásunkkal. Mert ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez... És mert igenis van választásunk, mindig, mindenkor.

Segítség?! II.

Az előző írás az elmúlt két hét megéléseiből, ez pedig a mai napom felismeréséből született. Tovább érlelődött bennem a téma és további fontos összetevőit azonosítottam be a jó segítségnek.

Nem mindenkitől tudjuk elfogadni a segítséget, ez gondolkodtatott el a témán még jobban. Nálam amúgy a segítés egy része blokkolt, az, amikor valaki nem kér segítséget. Mivel szívesen segítek bárkinek, rossz néznem, ha nem tudok segíteni, illetve nem tudom megközeliteni az ilyen embert. Márpedig mindig a másik ember döntése, hogy kér-e, elfogadja-e a segítséget, és ezt tiszteletben kell tartanunk, nem magunkra vennünk azt sem, ha elutasítja, hiszen az már egoizmus lenne. Pont ez a tisztelet a témája a mai felismerésemnek.

Vannak olyan emberek, akik előszeretettel „hallják meg” azt, hogy mi zajlik körülöttük. Nincs is ezzel semmi gond, jártamban-keltemben én is meghallok beszélgetés-részleteket, mindenkivel előfordul. De nem tolakodok oda a beszélgetőkhöz és osztom ki őket arról, hogy mit kellene tenniük, nem veszem át az irányítást, nem szólok bele és nem akarom megoldani mások problémáit. Amikor velem ezt teszik, úgy érzem, hogy kéretlenül és erőszakosan beleavatkoznak a magánügyeimbe, kitúrnak a helyzetből, aminek a megoldása az én kompetenciám lenne, nem bíznak bennem, alkalmatlannak tartanak a megoldásra, stb.

Ha valamivel nem boldogulok, segítséget fogok kérni, de nem szeretem, ha a „fejem felett” valaki intézkedni kezd az én ügyeimben. Még akkor sem, ha „csak jót akar”, és ha „azt úgy kell csinálni”, stb. Sokan jószándékból teszik ezeket a „beavatkozásokat”, ezt is tudom, csak a jószándék önmagában kevés. Kevés, ha a másik ember nem tudja elfogadni a jószándékból jövő tettet. Olyan ez, mintha erőszakosan átlépné, ezzel megsértené a másik ember személyes határait. Gyermekkorban természetes, hogy a szülő átveszi az irányítást a gyerek dolgai felett, de egy bizonyos kor után, és főleg egy kollegiális viszonyban ez már nem az. Ezért mindig azt kell figyelembe venni, hogy a másiknak elfogadható-e (akkor, attól, úgy, stb.) az a segítség, vagy sem. Meg lehet kérdezni róla őt magát is, amint arról már szó is esett.

A legfontosabb, ahogy Barbi kolléganőm ki is mondta: a tisztelet a másik iránt. Tiszteletben kell tartani a másik kompetenciáit, döntési jogkörét akár személyes, akár szakmai területről is van szó, és nem azt éreztetni a másikkal, hogy milyen hülye, mert nem tudja a helyzetet kezelni/megoldani. Akár alázatnak is nevezhetnénk a segítés, a segítő tett felé. Éreztetni a másikkal, hogy más is kerülhet olyan helyzetbe, mint ő, ezért nem kell szégyellnie magát. Félretenni a felsőbbrendűségi érzést, a hatalom érzését, hogy most „én vagyok a segítő”, a „megmondó” és te a segített, aki engem követ. Úgymond leszállni a magas lóról és tisztelni azt, akinek segítek, mert csak így tudok neki úgy segíteni, hogy az számára is elfogadható legyen. Őt kell a középpontba tenni magunk helyett - már önmagában ez egy nagy kihívás… Hiszen ilyenkor az ego háttérbe szorul, az ember odahajol valakihez, és maga fölé emeli. Ez óriási dolog, ha azt vesszük, hogy az életünk miről is szól: az egónk a saját igényeinek kiszolgálása érdekében rángat minket, ösztönöz tettekre. Az emberiség legnagyobb betegsége az egoizmus, ez köztudott. Mégis a segítésnél mi (a szellem) átvesszük az irányítást, háttérbe szorítja az egót (lelket) és nem azt tesszük, ami nekünk jó, hanem azt, ami a másiknak.

Segítség?!

Nem rég írtam az átalakulásról. Sokan kerülnek depresszióba egy-egy ilyen változást követõen: hitük lecsökken, jövõképük még nincs, vagy ha van is, idõvel fakul. Egyre kevésbé bíznak az új állásban, új párkapcsolat és a boldogság megtalálásában, stb. Életük részben vagy egészben értelmét veszti – legalábbis így élik meg mindaddig, amíg újra nem tudják magukat pozícionálni.

Hogy kinél milyen hosszú ez az elhalási szakasz, az egyénenként változó. Nálam szerintem viszonylag gyors a recovery program, és ebben nagyon sokat segít az, ha az adott dolog jó oldalát próbálom megkeresni, meglátni, megélni. Mert tényleg mindennek van, csak meg kell keresni.

De ne szaladjunk annyira elõre, elõször is jó megélni a fájdalmat, szomorúságot is. Sokan ezt ki is hagynák a "buliból", pedig ha enélkül lépnénk tovább, és rögtön a jót akarnánk meglátni, magunkra erõltetnénk a pozitivizmust és csak elfojtanánk a fájdalmat. Ennek pedig csak kárát látjuk.

A fájdalom megélése viszont nem egyenlõ az abban való elmerüléssel, önsajnálattal, stb. A megélés egy tudatos folyamat: megengedem magamnak, hagyom, hogy átjárjon, de én döntök arról, hogy mikor akarok kijönni belõle. Én maradok az úr, és nem hagyom a fájdalomnak, hogy átvegye az irányitást. És van egy pont, amikor érzem, hogy „köszönöm, ennyi elég volt”, megéltem, merítettem belõle erõt, és folytatom tovább az életemet ennek tükrében, pozitívan, optimistán, és fõként nem ráhúzva ezt az esetet az összes jövõbeli helyzetre. Nem dédelgetem magamban tovább a fájdalom érzését, nem bántom magam ezekkel a gondolatokkal, nosztalgiázással, mert nem ez visz elõre. Ha ezt a pontot elvétjük, akkor könnyen átmehetünk önpusztításba, és megindul az ember a lejtõn…

Segítsünk?! De hogyan?

És a pontot tényleg könnyû is elvéteni. Mi történik, ha valaki már önpusztításba fordul át? Hogyan tudunk rajta segíteni? Vagy egyáltalán kell-e, tudunk-e? Pontosan miben? Milyen a jó segítség?

Segíteni mindig tudunk, ebben biztos vagyok. Hogy kinek, mikor, hogyan, ez már nagyon egyedi.
A segítésnél fontos, hogy a segített fél is akarja. Jó esetben kéri a segítséget. Ha kérni nem tudja, mert ez blokkolt nála, például fél attól, hogy másokat terhel a problémáival, vagy szégyelli, stb, akkor elõször ezt kell felismerni és áthidalni. Biztosítani arról, hogy nincs egyedül, és nem okoz ezzel gondot másoknak, szívesen meghallgatják, fontos másoknak. Ha tehát nem kér, de egy idõ után már el tud fogadni segítséget, az már egy hatalmas lépés.

Segítség bármi lehet, amit a másik fél be-/el tud fogadni, ebbõl kell kiindulnunk. Hiába akarnánk valahogyan segíteni rajta, ha neki másra van szüksége, más az igénye. Meg is lehet kérdezni, hogy mire van szüksége pontosan, de ha nem áll olyan önismereti szinten, hogy ezzel tisztában legyen, mi is adhatunk neki ötleteket („Elfogadnád, ha…?”, „Mit szólnál, ha…?”)

A jó segítség:

• Kért, de legalább elfogadott
• Egyedi, személyes
• segít az érzések beazonosításában és megélésében,
• odafigyel, meghallgat, gondoskodik, megért, bizalmat kelt
• jövõképpel dolgozik
• önállóságra tanít, eszközt, módszert ad, nem pedig függõséget alakít ki („hálót adj, ne halat!”)
  

A fentiek egy mélyebb, bizalmi viszonyt feltételez – arra az esetre valók, ha egy barátunk van bajban. De segíteni sokmindenkin és sokféleképpen lehet: a buszon a néninek, a munkatársaknak, stb. Legyünk kreatívak: egy pozitív gondolat, egy mosoly, egy-egy jó szó nagyon sokat jelent másoknak.

A pénz segítség?

Pár napja leszólított az Örsön egy hölgy, egy receptet lobogtatva, hogy ki szeretné váltani, ahhoz járuljunk hozzá. Nyilvánvaló volt, hogy nem arra kell neki, de adtam. Hogy miért? Mert ezt kérte. Ha azt kéri, hogy hallgassam meg, meghallgatom.

Bármit is adok valakinek, az szabadon felhasználható, és nincs jogom/lehetõségem beleszólni abba, hogy a másik mit kezd vele. Ez a pénznél a leglátványosabb, mivel anyagi formát ölt, de a szavaknál, gondolatoknál is így van. Arra „költi”/fordítja, amire akarja, ez már az õ döntése. Vagy élelmet vesz a pénzbõl, vagy alkoholt. Vagy átgondolja azt, amit mondok neki, vagy elhárítja. Ha viszont adok, de cserébe elvárom, hogy az én elképzeléseim szerint használja az „adományt”, akkor feltételeket szabtam, azaz a másikat korlátoztam a szabad döntésében, és ez már messze nem önzetlen. Pedig a segítség szeretet, és az igazi szeretet nem korlátoz, hanem szabadon hagy.

Az átalakulásról

Az élet váltakozás, „egyszer fent, egyszer lent”, mondják a bölcsek. Minden változik, pulzál, áramlik, és ez így természetes. Akárcsak a természetben: a mag elhal, hogy a növény megszülethessen.

A folyamatnak van egy „elhalás” része is, amit nem szoktuk természetesnek venni, inkább elnyomjuk, titkoljuk, elvonulunk vele, szégyelljük. Pedig ha ezt nem éljük meg, nem foglalkozunk vele, az megnehezíti a folytatást. Elhalás alatt azokat az időszakokat értem, amelyek egy váltással, változással járnak, és amiket magunk mögött kell hagynunk: munkahelyváltáskor, szakításkor, váláskor, gyermekvállaláskor, vagy épp a gyermek elengedésekor, költözéskor, stb. Ez egyfajta „kihúzódás” abból a szituációból, vagy térből, amiben eddig benne voltunk. Érezzük, ahogy szűnik a kötődés a régihez, és megnyílunk az újnak. Elgyászoljuk a régi önmagunkat, a tárgyainkat, a lakásunkat, munkánkat, kapcsolatunkat - elbúcsúzunk tőlük.

Egy-egy életszakasz lezárulása ez, ami után egy másik minőség jön, és ez semmivel sem rosszabb, mint az előző, csak más. És pont ezt a másságot élhetjük meg rosszul, ha nem vagyunk rá felkészülve, ha még nem engedtük el a régit. Vagy éppen nem is látjuk a jövőbeli perspektívákat, lehetőségeket, és inkább maradnánk a régiben, mint a bizonytalan újban.

Mert jól megtanultuk, hogy az egyiket csak akkor hagyjuk ott, ha már megvan helyette a másik... Ezért szépen egyikből átülünk a másikba, átmenet nélkül, és anélkül, hogy elgyászolnánk a régit, hogy lezárnánk azt a szakaszt, és felkészülnénk az új – még ismeretlen – befogadására.

Mindenki kerülhet hullámvölgybe egy-egy történés kapcsán, ha nem engedte el a régi szerelmet, munkahelyet, nem készült fel egy másfajta életre, ami a gyerekek megszületése, vagy ellenkezőleg, a „kirepülése”, a munkába állás, vagy nyugdíjazás után következik. Siratjuk az akkori, megszokott életet, annak minden részletével. „Még ha ver is a férjem, azért ő egy jó ember…” Így maradunk benne a rossz kapcsolatokban, állásokban, kötjük magunkhoz a gyerekeinket, ragaszkodunk a csábításhoz, pedig már kapcsolatban vagyunk, siratjuk a tanulóévek bohémságát és az önfeledt nyarakat, stb. stb.

Emiatt pedig nem tudjuk meglátni a jelen lehetőségét. Merthogy akármennyire is rosszként éljük meg ezeket a változásokat, mint minden, ez is lehetőségeket hordoz. Olyanokat, amiktől elvágjuk magunkat azzal, ha a múlton rágódunk, vagy a jövő miatt aggódunk.

A hullámvölgyből való kiút ezeknek a lehetőségeknek a meglátása, egy jövőkép felépítése. Elképzelés arról, hogy mit kezdek az új helyzettel, hogyan tudok alkalmazkodni hozzá. Hogy tudom újra kitölteni a teret és időt. Valahol magunkat kell újra megtalálni a megváltozott helyzetben. Tehát tulajdonképpen ezek a változások magunkhoz visznek egyre közelebb és közelebb. Átgondolhatjuk az eddigi helyzetet, számot vethetünk vele és felkészülhetünk az újra. Megnézhetjük, miben lesz más, megláthatjuk abban is a jót.

Mint ahogy az üzleti életben a termékeket a megváltozott piaci helyzetben „újrapozícionálják”, így tehetünk mi is magunkkal. Miben is hasonlít a két szituáció? A marketingesek ismerik a terméket, tisztában vannak annak minden erősségével, gyengeségével, lehetőségével és veszélyével - ezek tükrében változtatnak a stratégián. Tehát nekünk is kell ismernünk magunkat, itt ugyanis mi vagyunk a termék, de ugyanakkor a marketinges is. Mi gyúrjuk meg önmagunkat azért, hogy a megváltozott helyzethez helyesen tudjunk alkalmazkodni. Hogy lehet ezt helyesen csinálni? Ha a forrásunk a szellem, itt ugyanis a szellem (marketinges) gyúrja a lelket (termék)… A szellem bölcsessége és szeretete segíthet a helyes alkalmazkodásban, a régi helyes elengedésében és az új helyes befogadásában. A szellemi információk, sugallatok, megérzések, tanítások tükrében a lélek lassan, de biztosan átalakul.

Van még valami, ami segíthet az átalakulásban: a HIT. Hit abban, hogy bár más, de jó lesz az új helyzetünk, életünk. Hit önmagunkban, a boldogságban, a felsőbb segítségben, a … (mindenki folytassa hite szerint)