De ne szaladjunk annyira elõre, elõször is jó megélni a fájdalmat, szomorúságot is. Sokan ezt ki is hagynák a "buliból", pedig ha enélkül lépnénk tovább, és rögtön a jót akarnánk meglátni, magunkra erõltetnénk a pozitivizmust és csak elfojtanánk a fájdalmat. Ennek pedig csak kárát látjuk.
A fájdalom megélése viszont nem egyenlõ az abban való elmerüléssel, önsajnálattal, stb. A megélés egy tudatos folyamat: megengedem magamnak, hagyom, hogy átjárjon, de én döntök arról, hogy mikor akarok kijönni belõle. Én maradok az úr, és nem hagyom a fájdalomnak, hogy átvegye az irányitást. És van egy pont, amikor érzem, hogy „köszönöm, ennyi elég volt”, megéltem, merítettem belõle erõt, és folytatom tovább az életemet ennek tükrében, pozitívan, optimistán, és fõként nem ráhúzva ezt az esetet az összes jövõbeli helyzetre. Nem dédelgetem magamban tovább a fájdalom érzését, nem bántom magam ezekkel a gondolatokkal, nosztalgiázással, mert nem ez visz elõre. Ha ezt a pontot elvétjük, akkor könnyen átmehetünk önpusztításba, és megindul az ember a lejtõn…
Segítsünk?! De hogyan?
És a pontot tényleg könnyû is elvéteni. Mi történik, ha valaki már önpusztításba fordul át? Hogyan tudunk rajta segíteni? Vagy egyáltalán kell-e, tudunk-e? Pontosan miben? Milyen a jó segítség?
Segíteni mindig tudunk, ebben biztos vagyok. Hogy kinek, mikor, hogyan, ez már nagyon egyedi.
A segítésnél fontos, hogy a segített fél is akarja. Jó esetben kéri a segítséget. Ha kérni nem tudja, mert ez blokkolt nála, például fél attól, hogy másokat terhel a problémáival, vagy szégyelli, stb, akkor elõször ezt kell felismerni és áthidalni. Biztosítani arról, hogy nincs egyedül, és nem okoz ezzel gondot másoknak, szívesen meghallgatják, fontos másoknak. Ha tehát nem kér, de egy idõ után már el tud fogadni segítséget, az már egy hatalmas lépés.
Segítség bármi lehet, amit a másik fél be-/el tud fogadni, ebbõl kell kiindulnunk. Hiába akarnánk valahogyan segíteni rajta, ha neki másra van szüksége, más az igénye. Meg is lehet kérdezni, hogy mire van szüksége pontosan, de ha nem áll olyan önismereti szinten, hogy ezzel tisztában legyen, mi is adhatunk neki ötleteket („Elfogadnád, ha…?”, „Mit szólnál, ha…?”)
A jó segítség:
- Kért, de legalább elfogadott
- Egyedi, személyes
- segít az érzések beazonosításában és megélésében,
- odafigyel, meghallgat, gondoskodik, megért, bizalmat kelt
- jövõképpel dolgozik
- önállóságra tanít, eszközt, módszert ad, nem pedig függõséget alakít ki („hálót adj, ne halat!”)
A fentiek egy mélyebb, bizalmi viszonyt feltételez – arra az esetre valók, ha egy barátunk van bajban. De segíteni sokmindenkin és sokféleképpen lehet: a buszon a néninek, a munkatársaknak, stb. Legyünk kreatívak: egy pozitív gondolat, egy mosoly, egy-egy jó szó nagyon sokat jelent másoknak.
A pénz segítség?
Pár napja leszólított az Örsön egy hölgy, egy receptet lobogtatva, hogy ki szeretné váltani, ahhoz járuljunk hozzá. Nyilvánvaló volt, hogy nem arra kell neki, de adtam. Hogy miért? Mert ezt kérte. Ha azt kéri, hogy hallgassam meg, meghallgatom.
Bármit is adok valakinek, az szabadon felhasználható, és nincs jogom/lehetõségem beleszólni abba, hogy a másik mit kezd vele. Ez a pénznél a leglátványosabb, mivel anyagi formát ölt, de a szavaknál, gondolatoknál is így van. Arra „költi”/fordítja, amire akarja, ez már az õ döntése. Vagy élelmet vesz a pénzbõl, vagy alkoholt. Vagy átgondolja azt, amit mondok neki, vagy elhárítja. Ha viszont adok, de cserébe elvárom, hogy az én elképzeléseim szerint használja az „adományt”, akkor feltételeket szabtam, azaz a másikat korlátoztam a szabad döntésében, és ez már messze nem önzetlen. Pedig a segítség szeretet, és az igazi szeretet nem korlátoz, hanem szabadon hagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése