Az előző írás az elmúlt két hét megéléseiből, ez pedig a mai napom felismeréséből született. Tovább érlelődött bennem a téma és további fontos összetevőit azonosítottam be a jó segítségnek.
Nem mindenkitől tudjuk elfogadni a segítséget, ez gondolkodtatott el a témán még jobban. Nálam amúgy a segítés egy része blokkolt, az, amikor valaki nem kér segítséget. Mivel szívesen segítek bárkinek, rossz néznem, ha nem tudok segíteni, illetve nem tudom megközeliteni az ilyen embert. Márpedig mindig a másik ember döntése, hogy kér-e, elfogadja-e a segítséget, és ezt tiszteletben kell tartanunk, nem magunkra vennünk azt sem, ha elutasítja, hiszen az már egoizmus lenne. Pont ez a tisztelet a témája a mai felismerésemnek.
Vannak olyan emberek, akik előszeretettel „hallják meg” azt, hogy mi zajlik körülöttük. Nincs is ezzel semmi gond, jártamban-keltemben én is meghallok beszélgetés-részleteket, mindenkivel előfordul. De nem tolakodok oda a beszélgetőkhöz és osztom ki őket arról, hogy mit kellene tenniük, nem veszem át az irányítást, nem szólok bele és nem akarom megoldani mások problémáit. Amikor velem ezt teszik, úgy érzem, hogy kéretlenül és erőszakosan beleavatkoznak a magánügyeimbe, kitúrnak a helyzetből, aminek a megoldása az én kompetenciám lenne, nem bíznak bennem, alkalmatlannak tartanak a megoldásra, stb.
Ha valamivel nem boldogulok, segítséget fogok kérni, de nem szeretem, ha a „fejem felett” valaki intézkedni kezd az én ügyeimben. Még akkor sem, ha „csak jót akar”, és ha „azt úgy kell csinálni”, stb. Sokan jószándékból teszik ezeket a „beavatkozásokat”, ezt is tudom, csak a jószándék önmagában kevés. Kevés, ha a másik ember nem tudja elfogadni a jószándékból jövő tettet. Olyan ez, mintha erőszakosan átlépné, ezzel megsértené a másik ember személyes határait. Gyermekkorban természetes, hogy a szülő átveszi az irányítást a gyerek dolgai felett, de egy bizonyos kor után, és főleg egy kollegiális viszonyban ez már nem az. Ezért mindig azt kell figyelembe venni, hogy a másiknak elfogadható-e (akkor, attól, úgy, stb.) az a segítség, vagy sem. Meg lehet kérdezni róla őt magát is, amint arról már szó is esett.
A legfontosabb, ahogy Barbi kolléganőm ki is mondta: a tisztelet a másik iránt. Tiszteletben kell tartani a másik kompetenciáit, döntési jogkörét akár személyes, akár szakmai területről is van szó, és nem azt éreztetni a másikkal, hogy milyen hülye, mert nem tudja a helyzetet kezelni/megoldani. Akár alázatnak is nevezhetnénk a segítés, a segítő tett felé. Éreztetni a másikkal, hogy más is kerülhet olyan helyzetbe, mint ő, ezért nem kell szégyellnie magát. Félretenni a felsőbbrendűségi érzést, a hatalom érzését, hogy most „én vagyok a segítő”, a „megmondó” és te a segített, aki engem követ. Úgymond leszállni a magas lóról és tisztelni azt, akinek segítek, mert csak így tudok neki úgy segíteni, hogy az számára is elfogadható legyen. Őt kell a középpontba tenni magunk helyett - már önmagában ez egy nagy kihívás… Hiszen ilyenkor az ego háttérbe szorul, az ember odahajol valakihez, és maga fölé emeli. Ez óriási dolog, ha azt vesszük, hogy az életünk miről is szól: az egónk a saját igényeinek kiszolgálása érdekében rángat minket, ösztönöz tettekre. Az emberiség legnagyobb betegsége az egoizmus, ez köztudott. Mégis a segítésnél mi (a szellem) átvesszük az irányítást, háttérbe szorítja az egót (lelket) és nem azt tesszük, ami nekünk jó, hanem azt, ami a másiknak.
Nem mindenkitől tudjuk elfogadni a segítséget, ez gondolkodtatott el a témán még jobban. Nálam amúgy a segítés egy része blokkolt, az, amikor valaki nem kér segítséget. Mivel szívesen segítek bárkinek, rossz néznem, ha nem tudok segíteni, illetve nem tudom megközeliteni az ilyen embert. Márpedig mindig a másik ember döntése, hogy kér-e, elfogadja-e a segítséget, és ezt tiszteletben kell tartanunk, nem magunkra vennünk azt sem, ha elutasítja, hiszen az már egoizmus lenne. Pont ez a tisztelet a témája a mai felismerésemnek.
Vannak olyan emberek, akik előszeretettel „hallják meg” azt, hogy mi zajlik körülöttük. Nincs is ezzel semmi gond, jártamban-keltemben én is meghallok beszélgetés-részleteket, mindenkivel előfordul. De nem tolakodok oda a beszélgetőkhöz és osztom ki őket arról, hogy mit kellene tenniük, nem veszem át az irányítást, nem szólok bele és nem akarom megoldani mások problémáit. Amikor velem ezt teszik, úgy érzem, hogy kéretlenül és erőszakosan beleavatkoznak a magánügyeimbe, kitúrnak a helyzetből, aminek a megoldása az én kompetenciám lenne, nem bíznak bennem, alkalmatlannak tartanak a megoldásra, stb.
Ha valamivel nem boldogulok, segítséget fogok kérni, de nem szeretem, ha a „fejem felett” valaki intézkedni kezd az én ügyeimben. Még akkor sem, ha „csak jót akar”, és ha „azt úgy kell csinálni”, stb. Sokan jószándékból teszik ezeket a „beavatkozásokat”, ezt is tudom, csak a jószándék önmagában kevés. Kevés, ha a másik ember nem tudja elfogadni a jószándékból jövő tettet. Olyan ez, mintha erőszakosan átlépné, ezzel megsértené a másik ember személyes határait. Gyermekkorban természetes, hogy a szülő átveszi az irányítást a gyerek dolgai felett, de egy bizonyos kor után, és főleg egy kollegiális viszonyban ez már nem az. Ezért mindig azt kell figyelembe venni, hogy a másiknak elfogadható-e (akkor, attól, úgy, stb.) az a segítség, vagy sem. Meg lehet kérdezni róla őt magát is, amint arról már szó is esett.
A legfontosabb, ahogy Barbi kolléganőm ki is mondta: a tisztelet a másik iránt. Tiszteletben kell tartani a másik kompetenciáit, döntési jogkörét akár személyes, akár szakmai területről is van szó, és nem azt éreztetni a másikkal, hogy milyen hülye, mert nem tudja a helyzetet kezelni/megoldani. Akár alázatnak is nevezhetnénk a segítés, a segítő tett felé. Éreztetni a másikkal, hogy más is kerülhet olyan helyzetbe, mint ő, ezért nem kell szégyellnie magát. Félretenni a felsőbbrendűségi érzést, a hatalom érzését, hogy most „én vagyok a segítő”, a „megmondó” és te a segített, aki engem követ. Úgymond leszállni a magas lóról és tisztelni azt, akinek segítek, mert csak így tudok neki úgy segíteni, hogy az számára is elfogadható legyen. Őt kell a középpontba tenni magunk helyett - már önmagában ez egy nagy kihívás… Hiszen ilyenkor az ego háttérbe szorul, az ember odahajol valakihez, és maga fölé emeli. Ez óriási dolog, ha azt vesszük, hogy az életünk miről is szól: az egónk a saját igényeinek kiszolgálása érdekében rángat minket, ösztönöz tettekre. Az emberiség legnagyobb betegsége az egoizmus, ez köztudott. Mégis a segítésnél mi (a szellem) átvesszük az irányítást, háttérbe szorítja az egót (lelket) és nem azt tesszük, ami nekünk jó, hanem azt, ami a másiknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése