2009. április 15., szerda

Kelet és nyugat találkozása a zöldségraguban


Kicsit indiai, kicsit kínai, kicsit magyar... Gyors reggeli kreálmány a páromnak ebédre.


Alapvetően azt gondolom, hogy mindenki azért születik oda, ahova, mert azzal a kultúrával van dolga, abból meríthet a legtöbbet. Ezzel nem azt mondom, hogy kisebb-nagyobb kirándulásokat ne tehetnénk más kultúrák felé, sőt! Szerintem dolgunk megismerni és elfogadni más gondolkodás- és életmódokat. Viszont nekem Magyarországon magyarként krisnásnak lenni olyan, mintha nem állnék bele a valódi életembe, nem vállalnám fel a nyugati kultúrát annak minden előnyével és hátrányával. Mintha lázadnék, nem lennék hajlandó elfogadni ezt az életet, amiben most vagyok, a kultúrával, szokásokkal, gondolkodásmódjával együtt, ami ezzel jár. Igen, sok javítanivaló van rajta, de amíg el nem fogadom, addig javítani, változtatni sem tudok rajta...


Sok dologgal nem értek egyet a nyugati kultúrákban a fogyasztói társadalomtól az egoizmusig, mégis elismerem, hogy ez a valóságom, mert ide születtem. Számomra az indiai kultúra és a vallás, a zenéjükkel, szertartásaikkal, öltözködésükkel és nem utolsó sorban az ízeikkel együtt valamiért még kevésbé befogadható. Pár évvel ezelőtt volt, hogy elmentem vaisnava emberek közé, mert kíváncsi voltam, hogy pontosan miért is van bennem ez a távolságtartás a vallásukkal szemben. Erre nem jöttem ugyan rá, de tényleg kívülállónak éreztem magam köztük, zsigereimben ellenkeztem a titokzatos "valamijük" ellen.


DE: emberként nagyon tisztelem őket, elismerem azt, amit tesznek, az alázatot, szolgálatot, ahogy élnek.


Szóval időről időre próbálkozom indiai fűszerekkel, ételekkel, ezért kb. 1 hónapja vettem egy jó nagy adag garam masalát, hogy a főzésnél használjam. Egészen megbarátkoztam az ízével - még azért nem a kedvencem -, a következő kihívás pedig majd a curry lesz... Mielőtt valaki félreértené, nem mazo vagyok, hanem "csak" tudatos: megnézem, hogy mit miért utasítok el és megpróbálok változtatni rajta. Ezt nem csak ételekkel, hanem emberekkel, viselkedésekkel, hozzáállással, gondolkodásmóddal, stb. is megteszem pont azért, hogy a dogmatizmust elkerüljem.


Egyébként ahogy arra a cím is utal, kelet és nyugat találkozása lehetséges, sőt, kívánatos. Számos olyan dolog van, amit eltanulhatnánk egymástól, amivel a másik kiegészíti az egyiket, és kettőjük harmonizálásával megtalálhatjuk a sokat emlegetett arany közepet.


A hosszú filozofálgatás után akkor íme a recept


Hozzávalók:

  • vöröshagyma
  • káposzta
  • répa
  • szójaszósz
  • kurkuma
  • garam masala
  • olaj, víz

A magyar vonást a dinsztelt hagyma jelenti az ételben, a keleties ízeket pedig a fűszerek képviselik. Két fej vöröshagymát kevés olajon pörköltösre megdinszteltem, majd rádobtam a karikákra vágott répát és a viszonylag kicsire vágott fehér káposztát. Felöntöttem vízzel, fűszereztem kurkumával, garam masalával és szójaszósszal - ez utóbbi miatt plusz só nem is kell bele. Készre pároltam, és árpagyönggyel, salátával tálaltam.


Jó étvágyat!

3 megjegyzés:

Szabó Gábor írta...

Ma a világfalu korában, szerintem teljesen megszűnt a jelentősége, a "hova születtünk" kérdésnek. Amikor bárki felkerekedik egy repülőre és pár óra múlva egy másik kontinensen ér földet, ott élhet,ott lakhat.
Ennek megvan a maga szépsége.

Azt gondolom a faji, vallási, nemzeti identitásnak meghatározás helyett az egyetemes emberi értékekre kellene inkább koncentrálni.

Ha az ember azonosítja magát fajjal, kultúrával, nemzettel, akkor beszűkülhet a látótere és kizárhat az életéből egyébként sok érdekes messziről származó dolgot.

Én európaiként semmi megvetendő abban, hogy valaki jógázik, valaki reikivel gyógyít, valaki zen meditációt követ, valaki buddhista. Ahogy a kereszténység is kontinenseket hódított meg. Ezzel szerintem nincsen probléma.

A világ kultúrája mindenkié: a zene, tánc, ételek, építészet, művészet. Egyszerűen csak be kell fogadni a sokszínűséget.

Renata Kalman írta...

Nóra!
Érdekes, amit felvetsz, eszembe jutott ezzel kapcsolatban több minden, megpróbálok néhány gondolatot ide leírni ebből, ha érdekel.
Értem, hogy mit fejtegetsz, de úgy gondolom viszonylagos minden. Mi tekinthető saját nemzeti dolognak, s mióta az? Ha elemezzük egy kicsit az itteni viszonyokat, amiben élünk, akkor láthatjuk, hogy folyamatosan szakadunk el dolgoktól. A magyar népviseletet ki hordja manapság? Nyugati ruhákat hordunk. Az ételeink is ilyenek, hol van a kovászos kenyér, a kásák? A régi magyar almafajták? Nyugati ízeket eszünk, ilyen ruhákat hordunk stb.
Kolumbusz előtt nem volt burgonya, vanília, kakaó, kukorica...

És ha a vallást nézzük meg, a kereszténység akkor, amikor államvallássá tették ugyanilyen idegen volt... Ki tudja, hogy annak idején milyen vallási elemeket hoztunk magunkkal?
Én úgy látom utak vannak, igyekszünk valahova,talán ugyanoda, de más utakon jutunk el oda. Van, aki a keresztény vallás egyikében találja meg a maga önkifejezését és van, aki a Krisna-hitben. Hasonlatos a lakásokhoz, helyekhez, van, amit magadénak érzel és van, ami nyomaszt.
Egyszerűen Neked idegenül hatott, mikor odamentél.
Én emlékszem (ateista nevelésben részesültem és nagyjából 16 évesen kezdtem el keresgélni ilyen téren, nagy lázadásnak számított), de hiába próbáltam beilleszkedni közösségekbe, fél óra múlva feltettem magamnak a kérdést: mit keresek én itt? Próbálkoztam, de nem ment. Éreztem, hogy kell valami, de nem volt meg az a valami.
Elég elemező típus vagyok, nem fogadok el dolgokat azért, mert az valamivel jár, mindig kibogozom.
Az erőltetett dolgokat nem szeretem, a jelképeket viszont igen. Feltéve, ha valaki tudja, hogy mit miért csinál, hord stb.

Unknown írta...

Azt hiszem, nem adtam át elég jól azt, ami bennem van.

Nem azt mondom, hogy ne utazgassunk, ne tiszteljük, sajátítsuk el más kultúrák részeit, vagy azonosítsuk magunkat a nemzetünkkel, hogy "magyarkodjunk". Számomra egy nemzethez való tartozás nem feltétlenül abban nyilvánul meg, hogy népviseletet hordok. Ez is lehet része, ha az belülről jön. Ez olyan, mint a templomba járás: nem attól leszek jó keresztény, hogy vasárnaponként ott ülök az első sorban. De ha belülről jön, meg is tehetem.

Szerintem a lényeg az lenne, hogy megkérdezzük magunktól, hogy mit jelent számomra magyarnak lenni? Egyáltalán jelent-e, mond-e ez nekem valamit?

Az egyetemes értékekkel egyetértek, de az uniformizálással nem. Az, hogy valaki felvállalja a magyarságát, az számomra nem azt jelenti, hogy ezzel "kiemeli magát a fertőből", hogy jobb, mint a másik nemzet tagja, hanem csak annyit, hogy más. (sem pozitív, sem negatív értelmet nem kap ettől, mert azzal mi töltjük meg, ahogyan cselekszünk)

Mint ahogy egyéni szinten is mások vagyunk, individumok. Gondolom, abban egyetértünk, hogy az egyéneket nem lenne célszerű összeolvasztani. Attól még, mert azt mondom, hogy más vagyok, mint a többiek, van egy egyedi és megismételhetetlen feladaom a világon, személyiségem, múltam, karmám, stb, még nem mondtam azt, hogy ettől még jobb vagyok, mint a többiek. Szerintem ugyanez működik nemzeti szinten. Ha egybeolvadok, akkor nem keresem és nem is találom meg a helyemet a világban, stb.

Szándékosan használom a számomra szót. Ez az én szubjektív megélésemet, érzelmeimet, hozzáállásomat, előítéleteimet, stb. - mikor mit - jelent. Pont ezért írtam azt, hogy ettől még más érezhet másképp, mert miért ne? Amivel én nem tudok azonosulni, az másnak lehet teljesen testhez álló. Éppen azért, mert egyediek vagyunk.

Szerintem az a tudat, hogy magyar vagyok, nem befolyásol, korlátoz az egyetemes szeretetben - már ha jól csinálom. Mint ahogy az sem, hogy nő vagyok, vagy hogy két fülem van. Egyszerűen tudom, hogy ez van, ez mit jelent számomra. Szerintem.

Blog Widget by LinkWithin
Hobbies