2008. december 2., kedd

Gondolatok a vegyes kapcsolatokról I. - A váltás nehézsége

A hús, vagy esetleg az összes állati eredetű élelmiszer elhagyása valakinél könnyebb, valakinél nehezebb "szülés". Jó esetben megelőzi a tájékozódás, és már meggyőződésből iktatjuk ki életünkből a nemkívánttá vált élelmiszereket. De mi a helyzet a környezetünkkel, párunkkal, szüleinkkel, barátainkkal? Hogy fogadják, reagálják le "legújabb hóbortunkat" és hova vezet mindez hosszabb távon?


Évekkel ezelőtti történet ez, de talán tanulságos lehet mások számára is. Történt ugyanis, hogy már több éve együtt voltam az akkori párommal, mikor "utolért az infó" - ami egész addig soha fel nem merült bennem -, történetesen, hogy a húsevés ártalmas. Fél év beszélgetés, tájékozódás után úgy döntöttem, hogy "leteszem a szert". A váltásom viszonylag könnyen ment: a húst egyik napról a másikra elhagytam, de a tejtermékek és a tojás 2-3 hónapig néha-néha visszamászott a tányéromba.


Node nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az akkori párom mit szólt hozzá - aki amúgy egy viszonylag nyugis és elfogadó ember volt: sokáig hagyta, hogy azt tegyem, amit jónak látok. És persze tettem is. Csak utólag gondoltam bele, hogy milyen nehéz lehetett neki, hiszen:

  • szeret és ismer valakit valahogy, együtt rezegtek, minden rendben van, nagy a boldogság évek óta,
  • majd jön valami (nevezzük tudásnak, információnak), ami megváltoztatja a szerelmét.
  • látványosan átalakul belül, elkezd önismerettel foglalkozni, megváltoztatja a szokásait, lecserélődnek a barátai, sokszor beszél erről, kutat a témában, végül elhagyja a húst.
  • eljár előadásokra, egyéb rendezvényekre, tanfolyamokra, mindene ekörül forog
  • folyamatosan nő a szakadék köztük, mert elhagyja a régi dolgait, leolvadnak róla a felületes dolgok, már nem érdekli a politika, a tv-nézés és egyéb "földi" dolgok, amelyek eddig összekötő erőként voltak jelen
  • mindehhez hozzáadódik, hogy a tudást másvalakitől kapja, már nem ő az, akire felnéz, úgy érzi, hogy nem őt követi már a nő, hanem valaki más véleményére ad - a férfiúi önbecsülése is sérül...
  • és a nő még azt is akarja, hogy ő is megváltoztasson bizonyos dolgokat, úgymond teszi rá a terhet azzal, hogy minek milyen hatása van, pedig őt ez néha egyáltalán nem érdekli, csak jókat akar enni és vissza akarja kapni a régi barátnőjét. Legszívesebben visszaforgatná az időt, olyan neki ez, mint egy rémálom, amiből csak reméli, hogy lesz ébredés. Aztán amikor látja az elszántságot a nőben, rájön, hogy ez már ilyen marad, és vagy ő is változik, vagy csak egyre nő a szakadék és egyértelművé válik a külön út...


Ezeket az akkori önmagamról írom az akkori párom szemszögéből nézve. Miután ezt átéreztem, rájöttem, hogy ezt így nem szabad csinálni, át kell segíteni először magunkat, aztán őt is ezen a "traumán", mert érzik valahol, hogy a mi utunk, választásunk rájuk is végérvényesen hatással van/lehet.


Amint írtam, ő hagyta, hogy azt tegyem, amit jónak látok. De én magam nem így tettem: anno, kezdőként túlságosan "megrészegített" az újonnan szerzett tudás, és azt akartam, hogy ő is változtassa meg ennek fényében az életmódját. Ezt a kört szépen el is buktam, a kapcsolat sok év után véget ért.


A következő lehetőséget fél év múlva kaptam a témában, és ezúttal bölcsebb és elfogadóbb lettem. Megmondtam az új páromnak, aki szintén húsevő volt, hogy miattam ne váltson, csakis saját meggyőződésből. Kész voltam arra, hogy elfogadjam azt is, ha nem vált. És mivel nem érezte kényszernek, váltott is.


Tehát az eredményre vezető "módszer" a belső szilárd határozottság, de vele szemben engedékenység, szabadon hagyás egyvelege volt. Lássa rajtam, hogy ez nekem fontos, bizonyos dolgokból nem adok le, de vele szemben türelmes vagyok, elfogadom, hogy úgy követi vagy nem követi, ahogy ő akarja. Példát mutatok neki, hogy így is lehet, de nem kényszerítem.


Az igazi szeretet ugyanis nem kényszerít és nem szab feltételeket
("szeretlek, ha...") Ha valakit szeretek, akkor nem akarom megváltoztatni, hanem elfogadom úgy, ahogy van. Hagyom, hogy ha változni akar, akkor benne érjen meg hozzá az elhatározás, szülessen meg az erő. Ha pedig megszületett benne, támogatom a megvalósításban.

5 megjegyzés:

giyandeva írta...

JÓ a gondolat! Bár azt gondolom, elsősorban mindkét fél részéről az elfogadás hiánya okozza elsősorban egy kapcsolat mélyülését amikor nem tudjuk elfogadni a másik számunkra különleges rituáléját. Ugyanakkor az is igaz, hogy minden emberben van egy tűrés sáv amit tolerálni képes. Van akinek nem okoz problémát pl. hogy egy dohányzó emberrel éljen együtt, más számára ez tolerálhatatlan feltétel, vagy hogy valaki iszik alkoholt, másképp étkezik, stb stb. Ebben én nem látok problémát, akkor van baj ha azt akarjuk hogy a másik csekély dolgokban is a kívánságunk szerint fütyüljön. A nagy dolgokban azomban szerintem érdemes keresni a kompromisszumot.

pl. otthon kiderültek a nyersevő szándékaim, édesapám meg is kérdezte: "fiam holnap fénytáplálkozó leszel?" :D

Norci írta...

Szerintem ez a tűréshatár folyamatosan kitolható azzal, hogy növeljük magunkban a toleranciát, elfogadást. Volt idő, hogy nem tudtam volna elképzelni, hogy húsevő legyen a párom. Most pedig nem hogy el tudom, hanem ezt csinálom a gyakorlatban. Idáig nekem kellett eljutnom, hogy megértsem: nem várhatom el a másiktól, hogy megváltozzon dolgokban. És hogy attól még, mert húst eszik, ugyanolyan szeretetre méltó, értékes emberi lény. :-)

Na igen, félnek attól a környezetünkben, hogy "mi jön még?" És a médiában látható/hallható rémhírek rendesen be is ijesztik őket. Anyukám kb. egy éve például azt hitte, hogy én is bele fogok halni a böjtbe, csak mert hallotta, hogy volt egy böjtölő pasi, a felesége és a kisgyerek, akiknél csúfos véget ért az ügy... Mellesleg böjtölni szigorúan tilos állapotosan és gyerekkorban.

HeartFire írta...

Szia Norci!

Jó helyre kerültem:) Mert ez a bejegyzés, legalábbis amit magadról írtál nagyon ismerős. Megnyugtat hogy akkor ez nem valami "nem normális" változás ha már mással is megtörténik. Bár bennem már gyerekkoromban is tomboltak a spirituális élet iránti vágyak, csak akkor még nehezen fogtam fel, nah és ahogy Coelho mondja csak a tapasztalat válik igazi tudássá. Sokszor átélem hogy megtapasztalok valamit amit korábban már elméletben tudtam, de tény hogy csak akkor rögzül...

Különösen jól esett és segített ez a hozzászólásod:)

Norci írta...

Szia Heartfire!

Egyetértek, a megéléssel lesz a tudásból bölcsesség... sokmindent tudunk fejben, de ha ott a szituáció, simán elbukjuk a próbát, mert még nem vagyunk képesek aszerint cselekedni. Aztán legközelebb már jobban csináljuk :-)

Neked vega a párod, vagy hasonló cipőben jársz?

üdv,
N

Norci írta...

Szia Szabi,

Köszönöm a hozzászólást. Igen, sokmindenben igazad volt, és az elmúlt években rengeteget változtam és fogok is még olyan irányban, tempóban, módszerrel, amilyet be- és jónak látok adott életperiódusomban. Én sem vagyok szent, mint ahogy nagyon sokan igy vagyunk ezzel, de semmit nem bánok abból, ami történt. Ez egy nagyon hosszú fejlődési út része, aminek akkor a legelején voltam. A múltamhoz tartozik, ezzel valamilyen szinten hozzám. De kár azon rágódni, mi lett volna, ha... Ez már igy volt és igy is volt jó. Ezeket az impulzusokat, amik érnek, folyamatosan felveszem, majd idővel megérnek bennem és változásokra ösztönöznek. Tőled is sokat kaptam, hálás vagyok érte. Remélem, én is adtam neked olyat, ami gazdagitott.

Mivel ez a téma kizárólag kettőnkre tartozik, úgy gondolom, a blogomon nincs helye, ezért törölni fogom. Remélem, még a válaszomat azért olvasod.

Sok sikert és boldogságot kivánok neked!

üdv,

Nóri

Blog Widget by LinkWithin
Hobbies