Mi és a mi kivetüléseink I. - Emberek és események

Minden rólunk árulkodik. A környezetünk, a megjelenésünk, a velünk történt események, a találkozásaink, minden. Ha szeretnél többet megtudni magadról, arról, hogy hol tartasz, mi történik valójában, fogadd el ezt az alaptézist és olvasd az üzeneteket, melyek folyamatosan érnek a világból.

Amit látok a másik emberben - szimpatikus vagy sem az illető, ez legfőképpen azon múlik, hogy mennyire hasonlít rám. Mondjuk is, hogy mindenki magából indul ki. Hogy mennyire, az főleg itt érhető tetten. Mert az első találkozáskor beindul tudat alatt az összehasonlítgatás önmagunkkal, a belső méricskélés, és kiértékelés. Aztán dob a gép:

• Ha valakivel nincs túl sok közös pontunk, hasonlóságunk - legalábbis első ránézésre -, netalán még irritál is minket valamilyen tulajdonságával, akkor antipatikus lesz az illető.
• Ha a világnézetünk (gondolatvilág), érzelmi megnyilvánulásaink (érzelemvilág), vagy szokásaink, szándékaink, vágyaink (akaratvilág) hasonlóak, akkor pedig szimpatikus a másik ember.

Tehát önmagunkhoz hasonlítottuk a másikat, a saját szubjektív szemüvegünkön keresztül néztünk rá, és engedtük be belőle azt, ami tetszik, és zártuk ki azt, ami nem. Tehát megintcsak magunkról mondtunk el valamit.

Az önbuktató viszont pont az, hogy az a bizonyos, fent említett első ránézés sokszor csal... Ha a mélyére megyünk a dolognak, azaz a másiknak, a megismerésnek, akkor kiderül, hogy van néhány közös pont, vagy ami a másikban irritál, bennem is ugyanúgy megvan, és ő csak szembesít vele, mivel benne magamon kívül láthatom azt a tulajdonságot. Ha így nézem, a másik ember egy lehetőség, valaki, aki szembesít önmagunkkal.

Mindannyian ezt tesszük non-stop: létünkkel reakciót váltunk ki másokból, és lehetőséget adunk egymásnak arra, hogy magáról tudjon meg valamit általunk. Mi viszont sokszor nem akarunk többet megtudni a másikról, mert még a végén kiderülne, hogy nem is olyan rossz a másik, vagy mert kényelmes a skatulyázás, az első ránézéses impulzust konzerváljuk, és soha le sem szedjük a másikról a bennünk kialakuló képet. Ezt akár pozitívban, akár negatívban is művészien tudjuk művelni: felemeljük az egekig a másikat, vagy éppenséggel mindenféle rosszat neki tudunk be. Ezt hívjuk projektálásnak: rávetítjük az általunk generált képet, ami sokszor köszönő viszonyban sincs a valósággal. Mégis tartja magát évekig, évtizedekig. Aztán valamilyen hatásra néha a kép leolvad a falról, vagy a fal elősejlik a kép mögül, és kiderül, hogy nem is fehér, hanem sárga, netalántán zöld, azaz az illető nem is olyan, mint amilyennek gondoltuk. Majd jön a csalódás, az értetlenség, hogy ez hogy lehet, én nem ilyet akartam...

Ugyanezt csináljuk az eseményekkel is. Ahogyan lefordítom (interpretálom) magamnak az eseményeket, ahogy értelmezem, az is rólam szól. Ha valaki nem válaszol a levelemre, vagy nem veszi fel a telefont, gondolhatom azt, hogy nem akar velem beszélni, de azt is, hogy egy hétre elment nyaralni, ezért nem válaszol. Ez csak rajtam múlik, a válaszút előtt én állok. (Persze ez tudatalatt, gyorsan lezajló döntés, sokszor nem is vesszük észre, hogy lehet másként is.) Ha az illető a fentiek alapján valamelyik negatív skatulyánkban lakozik, hajlamosabbak vagyunk a negatív verziót feltételezni róla. Mindenki ismeri a régi viccet, mikor nyuszika elindul a farkashoz kölcsönkérni a fűnyíróját, de mire odaér, úgy felhergeli magát a farkasról szóló saját feltételezésein, hogy a farkas szóhoz sem jut a történetben. Az a jó a viccekben, hogy őszinték, és a humor segítségével szembesítenek minket azzal, hogy valójában mit csinálunk nap mint nap. Így az emberekkel kapcsolatos kivetüléseink belefolynak az eseményekről alkotott képünkbe, és tovább gyűrűzik a lavina, mind nagyobb lehetőséget adva a torzulásnak, félreértelmezésnek.

Vannak sajnos olyanok, akik annyira nincsenek jóban önmagukkal, és emiatt a világgal, hogy minden külső megnyilvánulást saját maguk elleni támadásként értékelnek. Van, aki bizonyos emberekkel, szituációkkal kapcsolatban él meg hasonlót. Mindenkinek máshol van a gombja, amely bekapcsolja a vészjelzőt. A belső vészjelző azt jelzi, hogy blokkunk van a témával/emberrel/helyzettel kapcsolatban, de kívül ez hisztériában, támadásban vagy épp elmenekülésben, lemerevedésben, stb. nyilvánul meg. Ennek sokszor gyerekkori sérülés az alapja, amikoris megkérdőjelezték az élethez való jogunkat, az értékességünket, szerethetőségünket, stb. Ekkor tudat alatt az életet, a világot mint küzdőteret éljük meg, ahol mindenkitől félni kell, bármikor megtámadhatnak, és harcolni kell az életért. Mindenkiben ellenfelet látunk, a bizalom és az együttérzés "önmagunk védelme" érdekében megszűnik.

Nemrég találkoztam egy nagyon találó idézettel, amely sokmindent elmond: "Az, amiről azt gondolod, hogy mások gondolják rólad, azt te gondolod önmagadról." Márpedig ha te ezt gondolod, és ezt is sugárzod, mások is ezt fogják gondolni.

Hogy mi segít? Az őszinteség önmagunhoz és másokhoz, a pozitív hozzáállás az eseményekhez és az emberekhez egyaránt, és a folyamatos önreflexió, mely segít megkülönböztetni a saját kivetüléseinket az objektív tényektől. És a blokkok/előítéletek felderítése természetesen, amelyek ha megszűnnek, sokkal színesebb és élvezetesebb az élet...