2010. szeptember 16., csütörtök

Kap-csolat?

A világunk és az életünk egyensúlyokból áll. Folyton lavírozunk, egyre csak próbálunk a két szélső közti EGYre súlyt helyezni, de sokszor nem sikerül. Pedig mindig attól betegszünk meg, ha az EGYenSÚLY felborul.

Adni és kapni egyensúlya a (pár)kapcsolatokban

Minap láttam egy interjút egy tv-s személyiséggel, aki arról beszélt, hogy igaz, hogy ő nőként eszméletlenül megkeményedett - én elférfiasodásnak mondanám -, de ha lenne egy férfi mellette, ő bizony tudna újra nő lenni. Sajnos rossz hírem van számára: ez általában fordítva működik. Addig nem kap egy "férfit", nagy betűkkel is írhatnám, amíg ki nem munkálja magából a nő-létet, nő-élményt - férfi nélkül is, egyedül is, önmagában is. Mert bár igaz, hogy a nőt a férfi (is) élteti, és a férfit a nő (is), nem csak attól vagyok nő, vagy férfi, mert egy ellenkező nemű van mellettem. Akkor is nő vagyok, ha nem vagyok épp vele, vagy ha átmenetileg nincs párom. Amíg én nem vagyok (elég) nő, addig nem vonzok be egy (eléggé) férfit. Pontosan mindig olyat fogok bevonzani, aki az aktuális fejlettségi szintemnek megfelelő. De a jó hír az, hogy továbbgondolva tehát lehet ebből tanulni!!! Ha megnézem, hogy milyen embereket, férfiakat vonzok be, kikkel hoz össze a sors, sokat tanulhatok magamról és a fejlődési lehetőségeimről, utamról.

Hogy hogy jön ez ide? Mert az, aki a magán való munkálkodást megspórolná azzal, hogy várja a nagy Őt, közben elvárásokkal és a régi sérelmekkel a szívében igazolja a nemének nem megfelelő viselkedését, az nem fog párt találni. A párhoz fel kell nőni. Meg kell tanulni adni. Odaadni, átadni, megadni, kiadni, beadni. Legfőképpen magunkat.

Azaz alkalmazkodni, háttérbe húzni az egoizmust, az önzést, és az Én-ből Mi-vé válni. A Mi pedig csak akkor tud működni, ha Mi ketten adjuk bele a tartalmat. Ha mindketten teszünk - azt mondjuk, hogy a másikért, de gyakorlatilag mi-értünk, tehát magamért is, hiszen a mi-ben én is benne vagyok.

Tehát az ideális kapcsolat a kölcsönösségen alapszik. Anélkül, hogy strigulázni, számolni kellene, egyszerűen természetes, hogy olykor az egyik, máskor meg a másik fél enged. Hullámzó, rugalmas együttműködés ez, olyan, mint a tánc. Amikor két kezdő táncos kerül össze, még kicsit darabos a mozgás, nem érzik még együtt sem a zenét, sem egymást. Aztán szépen lassan megtanulnak figyelni a zenére, ami az együtt mozgásukat segíti. A táncot a férfi vezeti, a nő átadja a vezetést, rábízza magát a Napra. Ez a bizalom elengedhetetlen. Ha nem bízok a másik nemben, félelmek dolgoznak bennem, hogy átver, megaláz, eldob, nem őszinte, nem szeret, akkor ezzel megmérgezem a kapcsolatomat. Mindezt azért, mert én nem hiszek magamban, hogy szerethető, értékes, NŐ vagyok.
A szeretetteljes kapcsolat szabadon hagy, amibe nem férhet bele az elszámoltatás, korlátozás, manipulációk, játszmák, őszintétlenségek, féltékenység, elvárások sem. Tévedés ne essék: igényeink lehetnek, és legyenek! Ismerjük meg a saját igényeinket, fejezzük ki, és folyamatosan vizsgáljuk meg őket. Fontos-e ez nekem (még/már), esetleg el tudom-e engedni, vagy ragaszkodom hozzá mindenáron. De még ha fontos is nekünk valami, ne kényszerítsük ki őket társunkból, hanem ha nyitott rá, ő is szeretné, segítsük az efelé mozdulását lágyan, nőiesen. Ne akarjunk csak kapni, elvárásainkat a másikra nyomni, mert felborul az egyensúly.

Túladni sem jó



A másik megfigyelhető szélsőség a kapcsolatokban a túladó-túláradó-megfojtó személy, aki folyton csak ad, de nem figyeli a másikat, hogy mennyit tud/akar befogadni. Sok embernek van elfogadási, befogadási nehézsége, pl. kiskorában nem kapott bókot, elismerést, és ezért még felnőttként sem tudja helyesen kezelni. Egy ilyen múlt után különösen frusztráló egy túladó személy.




Sokszor a túladás kompenzációból ered. Nekem nem adtak, ezért én mindent megadok (azon a területen, ahol nekem hiányom volt). De szintén nem figyel a másikra, hogy arra, és úgy vágyik-e kapni, ahogy én adom. Tehát szintén egoizmusból ered, csak a másik oldala az éremnek, kicsit talán bújtatottabb formája, hiszen kívülről az látszik, hogy mennyire csak adna, segítene. De az is szokszor előfordul tudatalatti motivációként, hogy "inkább én adok, csak más ne adjon, mert azt nem tudnám elfogadni" - ezért megelőzöm, lehetősége se legyen adni. A másik fél meg csak kap, és folyamatosan bűntudata keletkezik, mert a kölcsönösség sérül, méghozzá úgy, hogy ő alulmarad az adásban. Úgy érzi, nem tudja viszonozni azt, amit kap, és aztán kilép a kapcsolatból.
A kapcsolat jó esetben folyamatos határletapogatás. Még jobb esetben a két fél meg is tudja beszélni, hogy kinek, miben, hol a határa. Mit szeret, hogy szeret, mikor szeret kapni.



Az önmagunkkal való elégedetlenségünk teszi tönkre a kapcsolatainkat

Ezt néhány hónapja mondtam ki valakinek, amikor ilyen témákról beszélgettünk. Számomra is nagy felismerés volt, röviden és tömören fejezi ki azt, hogy hol van a kutya elásva. Amikor magunkkal nem vagyunk harmóniában (de ez persze nem tudatosul sokszor), akkor sokszor mástól/kívülről várjuk rá a megoldást. Vagy emberektől, vagy ételtől, vagy italtól, vagy helyzettől, vagy bármi mástól. Elmegyünk szórakozni, kikapcsolódni, ahelyett, hogy bekapcsolódnánk: önmagunkhoz. Pontosan mi is hiányzik, mi a gond? Ezt nem tudjuk, csak zizegünk, rosszul érezzük magunkat, frusztráltak vagyunk és idegesek. A többi embertől, például párunktól várjuk a megoldást, akik ezt nem adják meg - hiszen ők sem tudhatják helyettünk, mi a gond, ráadásul ők eleve nem kívánságteljesítő automaták, hogy a mi ki nem mondott, sőt, nem is tudatosodott kívánságainkat teljesítsék. A frusztráció egyre csak nő, tombol az érzelmi vihar, sőt, már tornádó, és még mindig nem tudjuk, mi a valódi probléma. Viszont öt percen belül a párunk is tombol, hiszen rátettük a terhet, hogy oldja meg az ismeretlent, a mi sokismeretlenes egyenletünket. Csakhogy a megoldás bennünk van, ahogy szoktuk mondani: ha nem csak kapni akarunk, kívülről, hanem néha magunknak is megadjuk azt, amire szükségünk van. Ha kívül keressük a megoldást, az egyenes út a függőséghez és az önállótlansághoz, amiről a legközelebbi cikk szól majd.

Nincsenek megjegyzések:

Blog Widget by LinkWithin
Hobbies