KÖZÖSen, KÖZÖSSÉGben – avagy gondolatok a közösség ideájáról II.

Sokszor szoktam a leírt szavakból kiindulni. Sokaknak ez „csak” a fizikai szint, de nekem nagyon fontos kiindulópont: a szavak a fogalmak, ideák fizikai testei. És mint az emberről is a saját fizikai teste, sokat árulnak el a belsőről, a tartalomról…

Folytatás…

A közösség tehát az egyénekből (tagjaiból) építkezik. A közösséget mi alkotjuk, és nem mondhatjuk azt, hogy „majd ha a közösség így meg úgy, akkor majd én is ilyen meg olyan leszek…” Ezt az mondja, aki csak kapni akar. Ez az egymásra mutogatás, amolyan játszma. Azoké, akik nem tudják, nem akarják felvállalni a tagságot (az aktív, építő tagságot) egy közösségben. El kell hinnünk, hogy mi magunk is minden nap, minden tettünkkel, szavunkkal és gondolatunkkal formáljuk a világot, így a közösségeinket is.

Sokszor hallom, hogy „ó, hát én ehhez egyedül túl kevés vagyok, nem tudom megváltoztatni a világot…” Dehogynem! De nem ez kell, hogy a cél legyen: mások vagy a világ megváltoztatása. Ez csak amolyan mellékhatása a saját fejlődésünknek. Ha mindenki dolgozik magán, akkor annak igenis lesz hatása a közvetlen környezetére (család, barátok), és még szélesebb körben is (kisebb közösség, nemzet, emberiség). Csak el kell hinnünk, és elég, ha mindenki megteszi a maga kis lépéseit. Ha ez megvalósul, elkezdünk emelkedni. Közösen – hiszen egymásért dolgozunk.

A közös munka

A közös munkában mindenkinek megvan a saját szerepe. Ha közösségi létről, életről, és élőlényről (hiszen élete van…) beszélünk, akkor ebből az következik, hogy teste is van, szervei, sejtjei, és ezek nem mások, mint a közösség tagjai. Mint az emberi testben a sejtek, és azok csoportjai, a szervek, úgy a közösség tagjai is felelnek a közösség egy-egy (élet)funkciójáért. Meg kell találnunk a helyünket a közösségben, és ez úgy lehetséges, ha tisztában vagyunk a saját képességeinkkel, melyek alkalmassá tesznek egy-egy feladat, funkció ellátására. Ahogy a szervezetben is így van, úgy a közösségben is mindenkinek a saját feladatát kell ellátnia. A máj sem mondja azt, hogy én inkább tüdő lennék, és holnaptól lélegezni fogok…

Az emberi szervezetben is mindig ott kezdődnek a problémák, betegségek, ha a szervek nem látják el a funkciójukat, nem hajlandóak részt venni a közös munkában, kivonják magukat alóla. Ott van például a rák esete, mely nagyon nagy tanítás lehet egy formálódó, saját magát építeni vágyó közösség számára is. A rákos sejt nem más, mint túlzottan individualizálódott, amolyan egoista sejt, mely bizonyos lelki-szellemi hatásra elkezd „visszafelé menni”, dolgozni, bomlasztja a szervezetet. Felőrli, felemészti azt a gazdaszervezetet, melyből ő maga is táplálkozik. Nevezhetnénk butának is, hiszen ezzel saját halálát is okozza hosszú távon. De ezt nem gondolja át természetesen, hanem rövidtávú érdekeit előrébb helyezi a hosszú távúnál: a mának él, habzsol, mindent felfal, nagyon gyors iramban és agresszívan növekszik, terjed. Olyan gyorsan nő, ahogy az egészséges sejtek jelenleg nem tudnak növekedni, regenerálódni. A közösségben az egoizmus és az egoista ember ugyanilyen hatású: bomlaszt, széthúz, az egyéni érdekek mentén cselekszik, nem képes együttműködni a többi „sejttel” (taggal), nem képes áldozni, lemondani a közösség javára, csak kapni akar.

A valódi közösségben adok-kapok működik. Ez a folyamat kétirányú: egyrészt a tagok között áramlik a tudás, érzések, gondolatok, fizikai dolgok, másrészt pedig a tagok és a közösség között. Az egyének kihatnak egymásra közvetlenül, és kihatnak a közösségre, a közösségi lényre, aki pedig visszahat az egyénre…

Erre az oda-vissza hatásra már a tudósok is rájöttek, amikor a majmokat vizsgálták: amikor bizonyos, elszigetelt majmok rájöttek valamire, megfigyelték, hogy a tőlük fizikailag elszeparált, távol lévő rokonaik is gyarapodtak azzal a tudással, amit társaik felfedeztek, és onnantól kezdve tudták alkalmazni, pedig fizikailag senki nem tanította meg nekik. A majmok csoportjának tudatalattijába bekerült a tudás, és onnantól kezdve minden tag számára elérhetővé vált.

Ha mindenki csak kapni akar, akkor ott nem lesz közösség. Ha nem tudunk odafigyelni egymásra és a közösségi érdekre, szintén széthullunk: megjelenik a széthúzás, (egyéni) érdekellentétek alakulnak ki. Ha egoizmusból (birtoklási vágy, irigység, haszonszerzés, stb.) nem tudjuk, nem akarjuk megosztani azt, amink van, magunk alatt is vágjuk a fát, hiszen nem gyarapodik a közösség azzal a tudással, tapasztalattal, munkával, amit beleadhatnék, ezáltal én se fejlődök.

A közös munka azt is jelenti, hogy mindenki beleadja azt, amije van. Mivel a tagok más-más tapasztalatokkal, háttérrel jönnek, más-más területeken tudnak segíteni a közösségnek. Van olyan dolog, amit egyik ember tud jobban, mást a másik. De mindenkinek meg kell hagyni, hogy ki tudja bontakoztatni a tudását, és bizonyos területeken ő legyen az „irányító”, hiszen neki van meg ehhez a legjobb tudása. Más területeken viszont más lesz az útmutató, így folyamatosan egymást emeljük a közösség élére, attól függően, mire van szüksége a közösségnek. Így nincs fix hierarchia, hanem a közösség állandó pulzálásban van, mozog, formálódik az igényeknek megfelelően. A legkompetensebb személy kerül „irányító” pozícióba, a többiek pedig önszántukból, örömmel vesznek részt a közös munkában.

Ezt neveznénk mostanság modern szóval projektenként formálódó projekt-teamnek és projektvezetőnek, azzal a különbséggel, hogy a hétköznapi életben nem mindig a legmegfelelőbb személy kerül a vezetői pozícióba és nem a team választja maga közül a vezetőt... Így tehát nem mindig van teljes elfogadás, bizalom és odaadás a csapat részéről a vezető felé - pedig enélkül nem működik a közös munka. De az irányító részéről is kell alázat a többiek felé, a kollégák ötleteinek, véleményének, meglátásainak elfogadása, és a többieknél is meg kell maradnia a kezdeményezőkészségnek attól még, mert nem ők vannak a vezetői pozícióban. Ezt nevezném az egyéniség megőrzése mellett végzett közös munkának, létnek.

Tehát a közös tevékenységhez – legyen az munka, vagy kötetlen tevékenység, beszélgetés, stb. - egymásra kell hangolódni, és egymás igényeit, a közösség érdekét figyelembe véve kell a közösség lényét (akinek az életében részt veszünk) éltetni.

Mivel építem, éltetem a közösséget/közösség lényét?

• Közösség-választás előtt:
  - a közösség múltjának, jelenének és jövőjének (céljának) vizsgálata
  - a saját céljaim, fejlődési utam átgondolása, tudatosítása
  - e kettő viszonya, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, van-e átfedés, közös pontok – fő kérdés: megfelelünk-e egymásnak ezzel a közösséggel? Tudok-e azonosulni vele?
• Közösségi életben:
  - saját motiváció, célok folyamatos átgondolása, revíziója, tudatosítása: miért vagyok itt, mi itt a feladatom (mi/milyen szerv vagyok a közösség lényében),
  - milyen képességeim vannak, és ezeket hogyan tudom hasznosítani a közösségi cél elérése érdekében
  - Ha már rájöttem a feladatomra, akkor dolgozni is kell rajta…
  - Nyitottság egymás, a közösség más tagjai felé, elfogadás
  - Törekvés a másik valódi megismerésére, szeretetteljes hozzáállás a többi taghoz
  - Egymás segítése, az önzőség visszaszorítása - tapasztalatok, tudás, gondolatok, stb. őszinte megosztása
  - Aktív, közös munka végzése,
  - Közösségépítő, összekovácsoló találkozók, elmélkedések, közös tevékenységek szervezése vagy ezeken való aktív részvétel,
  - Önismereti munka - hiszen ha magunkon dolgozunk, a közösségért is dolgozunk.

Hogyan rombolom a közösséget?

• Tudattalan tengés-lengés a közösségben: nem gondoltam át, hogy akarok-e tagja lenni, nekem mit jelent a közösségbe tartozás, mi a célom, mi a közösség célja, stb. (lásd fent)
• Kívül helyezkedés, passzivitás: nem szánok időt a közösségi létre, munkára, figyelmet a többiekre, nem vagyok kezdeményező semmilyen téren, ami a közösséget előrébb mozdítaná,
• Elvárások és előítéletek (egoizmus): „majd ha a közösség…, akkor én…”,
• Klikkesedés, érdekek mentén való csoportosulás a közösségen belül.
• Rivalizálás, szándékos bomlasztás.
  

Amit fontos tudatosítani: mindannyian eldönthetjük, hogy melyiket választjuk, a rombolást vagy az építést...