Gondolatok az elvárásokról, a megfelelésről

Mindannyian elképzeljük, hogy milyen jó lenne, ha valami megtörténne, valaki valahogy viselkedne (velünk), valamit megtenne, vagy nem úgy tenne, valamilyen lenne. Főleg mi, nők élünk sokszor a fantáziánkban, álmainkban, ami természetes, mert míg a férfiaknak a logikus, racionális gondolkodás az erősségük (bal agyfélteke, test jobb oldala, mint férfi oldal), addig a nőknél a kreativitás, a fantázia, a képzelőerő erősebb (jobb agyfélteke – test bal oldala, mint női oldal). Ezzel nincs is gond, lehet, sőt, jó, ha van elképzelésünk arról, hogy mit szeretnénk, mi tetszene.

Vajon mi történik akkor, ha nem úgy viselkedik, nem olyan, nem az történik, ahogy azt elképzeltük? El tudjuk-e fogadni, ha nem az van, amit mi akarunk? Ha túlzottan ragaszkodunk az elképzelésünkhöz, akkor az már nem óhaj, hanem elvárássá „fajul”.

Mégis hogy lesz a vágyainkból, óhajainkból, fantáziáinkból elvárás? Mi zajlik ilyenkor és hogy lehet megfogni, fülön csípni?

Nekem a fő különbséget az elengedés és az elfogadás adja:

• Az óhajomnál el tudom engedni azt, ha nem úgy történik valami, ahogy én akarom. Megadok az energiának egy kezdő irányt, lökést, de azt is el tudom fogadni, ha nem arra megy majd. Nyitott maradok az én elképzelésemen túli lehetőségek iránt is, beengedem, így új dolgokat tapasztalhatok meg.
• Az elvárásnál viszont ragaszkodom ahhoz, hogy az én akaratom teljesüljön be, azaz valaki, vagy a fentiek beteljesítsék az akaratomat, és amennyiben ez nem történik meg, vagy nem úgy történik meg, ahogy én akartam, különböző reakciókat produkálok: hiszti, sértődés, dühkitörés, erőszak, sírógörcs, stb. És már kezdődik is a játszma, amivel a másik felet arra próbálom kényszeríteni, hogy az akaratomat beteljesítse.
  

Tehát az elvárásaink az egoizmusunkból erednek. Elvárjuk, hogy a mi szájízünk szerint történjenek a dolgok. De mindenki másnak is ugyanúgy megvan a szájíze… és olykor másmilyen, mint a miénk… Ez az élet rendje, ettől színes és kerek a világ, és pont ettől a színességtől vágjuk el magunkat az elvárásainkkal.

Az elvárás korlát, kényszer, a szabadságot és a másik szabad akaratát tiszteletben nem tartó eszköz a céljaink elérésére. Az elvárásainkkal a másik felet (akitől elvárunk valamit) folyamatos megfelelésre kényszerítjük. Ezáltal nem tudja önmagát adni, stressz, görcs keletkezik benne, főleg, ha nem éppen egyenes eszközökkel, úgymond „hátulról” közelítve, becsomagolva hozzuk tudomására elvárásainkat. Az elvárás terhe alatt a másik fél leblokkol és még azt sem tudja megtenni, amit amúgy lehet, hogy önmagától, a mi elvárásaink nélkül megtett volna. Ugyanakkor nem csak a másik felet, hanem saját magunkat is bekorlátozzuk: elvágjuk magunkat a többi, mások által kínált megoldástól, ami alkalom adtán még jobb is lehet, mint a saját megoldásunk. De ha a túlzott ragaszkodást megnyírbáljuk, nyitottá válunk más megoldásokra, lehetőségekre is.

Az elvárás aláássa az őszinte kapcsolatot, mert folyamatos hazugságra/megjátszásra készteti a másik felet: nem tudja önmagát adni, mert azt érzi, hogy meg kell felelnie az elvárásainknak. Szerepet játszik, maszkot hord, hogy nekünk megfeleljen. Ezáltal a valódi megismerés is csorbul - nem tudhatjuk, milyen ő valójában, hiszen az elvárásainkkal másfajta viselkedésre késztetjük.

Az elvárás magában hordozza a csalódás lehetőségét, főleg, ha nem kommunikáljuk: a másik fél még csak véletlen sem tud a „kedvünkre tenni”, hiszen nem tudja, mi a kedvünkre való. Így garantált a csalódás (önbüntetők előnyben!)

Az elvárásokkal teli ember rugalmatlan. A háttérben ilyen gondolatok állhatnak: „ennek így kell lennie”, „csak úgy a jó, ahogy én gondolom”, „más nem tudhatja/láthatja/értheti úgy, mint én…”, stb. Pedig dehogynem…

Önátverések, buktatók:

• „Úgy érzem, hogy elvárja tőlem, hogy…” (jó tanuló, jó háziasszony, jó szerető sikeres/gazdag/határozott pasi, stb. legyek). Emberek milliói élik le úgy az életüket, hogy meg akarnak felelni valakinek: szüleiknek, párjuknak, barátaiknak, környezetüknek, főnöküknek, stb.
• Van, amikor ezek „valós” elvárások, amelyek tényleg fennállnak a környezet részéről, de a legjobb, hogy sok esetben még csak nem is létezőek, csak úgy hisszük, azt feltételezzük, hogy a másik ezt meg azt várja el… Így sokszor egy illúziót követve élünk…
• A „társadalom elvárása” – szerintem nincs ilyen, hogy a társadalomnak megfelelés, csak sokak fejében létezik! Egy-két okos ember kitalálja, hogy milyen a „megfelelő”, a többiek pedig vakon elfogadják és követik. A társadalom nem egy tőlünk független, önálló valami, hanem mi magunk vagyunk, ebből következően az elvárásait is mi magunk adjuk! Tehát tulajdonképpen itt is egymásnak akarunk megfelelni, csak kivetítjük (projektáljuk) a társadalomra.
• „Bárcsak ezt meg azt tenné…” – de vajon mondtam neki, hogy mit szeretnék, nekem az jól esne, ezt meg azt értékelem/szeretem/kívánom, stb.? Ha nem kommunikálom felé, hogy teljesíthetné?
• „De hát ezt tudnia/éreznie kell”, „Miért kell ezt mondani?” Miért várjuk el a másiktól, hogy gondolatolvasó legyen? Sokszor mi magunk sem tudjuk, hogy mi van a lelkünkben, mit érzünk, miért érezzük úgy/azt, hogy várhatnánk, hogy mások az általunk is alig-alig feltárt igényeinket kielégítsék?
• „Ez alap…” Ami nekem alap, másoknak nem az, és fordítva, mert más környezetből, neveltetésből, háttérrel jövünk, más tapasztalatokat hozunk, másmilyen a személyiségünk. Ha elmondom neki a nézőpontomat, meg tudja érteni (ha meg akarja), de ha ezt az esélyt is elveszem tőle (azaz magamtól, hogy teljesítse), mert nem kommunikálom, akkor magamnak okozok csalódást.

Mi a megoldás?

• Őszinteség (először saját magunkhoz, aztán másokhoz): érzelmek feltárása és kifejezése. Csak akkor tudom megmondani a másiknak, hogy mi esik jól, mit szeretnék, ha én már tisztában vagyok ezzel.
• Elengedés, rugalmasság, nyitottság, más nézőpontok megismerése, belehelyezkedés, megértés, empátia. „Magamon kívül lenni”, túllépni az egoizmuson.