Szeretet és akarat

Elgondolkodtató kérdések vannak bennem már jó ideje a szeretetről... Arról a témáról, amiről már mindenki oly sokat beszélt, énekelt, verselt, stb.

A kérdés onnan indult el, hogy lehet-e, kell-e mindenkit szeretnünk? Nem tudunk mindenkit szeretni...?! Van, akivel jön a szeretet, van, akivel nem. Mennyire ösztönös, mennyire tudatos folyamat ez? Hogy irányitható/változtatható? Mitől függ?

A szeretetet nem lehet akarni...?! Sokan vallják ezt, hogy vagy van, vagy nincs (valaki iránt). Pedig a szeretet képessége igenis tanulható, fejleszthető. Méghozzá minden olyan dolog fejleszti, ami nem önző, azaz az önzetlen cselekedetek segítik. Például a másikra való odafigyelés, vagy az adakozás, vagy a segítés, vagy bármi, ami nem rólam szól, hanem a másikról. Ha tehát teszek érte tudatosan, akkor már akartam. Akartam fejleszteni, változtatni rajta, ezért tettem is érte. Tehát akartam szeretni. Megnyiltam az adott ember felé, figyelmet, segitő kezet adtam neki szándékosan. Ez az egyik kulcs, a megnyílás. A szeretet árad, de csak akkor, ha megnyitom előtte az utat. Csak annyira tudok szeretni, amennyire nyitva vagyok. Márpedig a nyitottság is fejleszthető bennünk, ily módon a szeretet képessége is.

Akkor miért nem nyitunk? Mert félünk. Hogy visszautasít, megbánt, visszaél vele, a kiszolgáltatottságtól, sérelemtől, stb. Magyarán hogy kárt szenvedünk valamiben, érzelmileg, fizikailag, energetikailag. Pedig ez csak illúzió, hiszen ha valaki például visszautasítja a segítséget: 1., attól még nem engem utasított vissza, 2. akkor ez az ő döntése, és csak az egoizmusomat bántja mindkettő megközelítés, mert magamra vettem, azaz félreértelmeztem a reakciót. Személyes síkra vittem, a saját feltételezéseim és negatív berögződéseim ingoványos területére, ahol - ha kellően sok feldolgozatlan sérelmem, negatív asszociációm van - vajmi kevés esélye(m) van arra, hogy helyesen értelmezzem az eseményt.

Például egyszer volt, hogy felálltam a buszon, hogy átadjam a helyemet valakinek, de ő visszautasította, és ez rosszul esett. Magamra vettem, pedig lehet, hogy csak egy megállót ment, vagy nem volt fáradt, vagy ő maga sem tudta elfogadni az ilyen gesztusokat, stb. Bármi lehetett mögötte. De ilyenkor személyes sértésnek vesszük az elutasítást, a személyünk (egoizmusunk) elleni támadásnak, és nem nézünk a dolgok mögé, nem keressük az okokat, hanem "sérülünk". Márpedig az ember nem szeret sérülni, ezért legközelebb ahogy tudja, elkerüli az ilyen szituációt: mondjuk le sem ül a buszon, vagy nem adja át a helyét senkinek. Mindezt az elutasítástól való félelemből. Pedig ha látnánk, hogy: 1. Nem minket utasítottak vissza, hanem a gesztust, és 2. ehhez bármikor bárkinek joga van, hiszen szabad akaratból dönthet (ha nem utasíthatná vissza, az azt jelentené, hogy nem segítetem, hanem manipuláltam, korlátoztam).

Vagy másik példa, ha valaki visszaél valamivel, amit mondtunk, átver minket, stb., akkor ez szintén az ő szabad döntése, és ő is fogja érte viselni a felelősséget. Nem az a megoldás, hogy legközelebb nem mondunk el neki semmit, bezárunk, mert azzal magunkat (és őt is) vágjuk el az őszinte kapcsolattól ezáltal a szeretettől. Ki lehet fejezni, meg lehet beszélni, hogy esik nekünk valami, amit tett, ezzel újabb lehetőséget adva neki, nekünk a kapcsolatunk helyrehozásához. Ezek az új lehetőségek mind akaratok, szándékok, amik a szeretetre, a szeretetteljes kapcsolatra irányulnak. Ezek az akaratok győzik le a sérüléstől való félelmet és segítik a szeretetteljes kapcsolatot.

Pio atya azt mondja: "Ha szeretni akarunk, az már a szeretetünk jele." Ha mondjuk van egy ember, akit nem tudok szeretni vagy elfogadni, akkor az már a szeretetem jele, ha akarom szeretni és akarok ezen változtatni: megnézem, hogy mi az, amit nem szeretek benne, bennem ez hol van meg, hogyan tudom ezt elfogadni benne(m). Az akarat irányítása a tudatosság révén történik, tudatos megismeréssel. Tudatosan megnyílok felé, megpróbálom megismerni, mögé látni, megérteni, és így könnyebb elfogadni is.

Ha félünk a sebezhetőségtől, és nem nyitunk, akkor sosem tapasztaljuk meg az igazi szeretetet. Azt mondják, a szeretet ára a sebezhetőség. Meg kell nyílni, "sebezhetővé kell válni" ahhoz, hogy áradhasson a szeretet.

Mi a kapcsolat a szeretet és elfogadás között? Akit nem szeretek, azt (őt magát), vagy annak a tanácsát, nézetét, stb. nem tudom elfogadni? Ennek nem szabadna szeretetfüggőnek lennie... Tény, hogy egyelőre nem szeretünk, hanem válogatunk szimpátia-antipátia alapján. Akit "szeretünk" (vagy inkább szimpatizálunk vele), annak akár a véleményét, akár a hibáit sokkal könnyebben elfogadjuk. De ez még nem szeretet, hanem önzőségen alapuló választás. Az igazi szeretet nem válogat és az az igazságot, értéket, bölcsességet, stb. nem szimpátia-antipátia alapon vizsgálja, hanem objektíven. Ha valakit igazán szeretek, akkor teljes mértékben el tudom fogadni, még akkor is, ha nem értek vele egyet, nem egyezünk bizonyos dolgokban, nem "hasznos számomra", tehát semmiféle (fizikai, energetikai v. lelki) érdekem nem fűződik hozzá. Ez a szeretet meghaladja az egoizmust, az érdekközpontúságot.