Tegnap Liptai Claudia mondta el egy interjúban, hogy mennyire nehéz beszélnie azokról az eseményekről, amik életében, múltjában fájdalmasak, szégyelli, legszivesebben eltitkolná. Ezzel természetesen nincs egyedül, mindenkinek lehetnek ilyenek a családi vagy egyéni múltjában, de lehet ezeken dolgozni, lehet helyén kezelni őket.
A bűntudat érzésével való munka bennem egyidős a kineziológiai oldásokra járással. Hogy miért? Mert annyi minden van bennünk tudat alatt, amiért hibásnak érezhetjük magunkat - "okkal", de leginkább ok nélkül.
Azért a zárójel az ok körül, mert valahol nem lehet okunk a bűntudatra, ha egészséges a lelkületünk. A bűntudat az egoizmus egyik formája, és mint olyan, alátámasztja a saját programjainkat, például az önbüntetést, az "én nem vagyok elég jó, szerethető", "mindig mindent elhibázok", "én vagyok az oka", stb. programokat. A bűntudat visszahúz, konzervál a múltban, folyamatosan azon rágódunk, mi lehetett volna, hogy lehetett volna másképp - állandó önhibáztatás, önmarcangolás a következménye, ily módon semmiképpen sem előre mutató.
Sokszor nem csak a saját cselekedeteinkért, hanem másokéért, pl. családtagjainkéért is "átvállaljuk a felelősséget", érzelmi szinten, és kialakul bennünk a mérgező bűntudat és a szégyen érzése azért, amit nem mi tettünk, sőt, gyakran elszenvedői voltunk ezeknek az eseményeknek. Főként a gyerekek szokták magukra vállalni a felelősséget: biztos én vagyok a hibás azért, mert megvertek, mert ez meg az történt. De például sok nő is hallja a férjétől, hogy hát azért vertelek/csaltalak meg, mert nem viselkedtél jól, mert nem tetted ezt meg azt... Itt természetesen az áldozat elhiszi, hogy ő provokálta ki a verést, sőt, az tulajdonképpen az jogos is. Elfelejti azt, hogy annak a felnőtt embernek, aki ezt tette, saját döntési jogköre van arra, hogy mit tesz, és ez kizárólag az ő szabad döntése volt. Ha valaki nem teszi azt, amit én akarok, az még nem ok arra, hogy megverjem, bezárjam, kitagadjam, megalázzam, stb. Ezekhez a módszerekhez csak az folyamodik, aki lelkileg sérült és - más módot nem ismervén - akaratát ily módon próbálja érvényesiteni.
Felnőtt korban a bűntudattal való munka azt jelenti: elválasztom a saját és a mások cselekedeteit és az ehhez kötődő felelősségeket. Tudatositom, hogy mi az én hibám, mi pedig másé, és nem érzek bűntudatot azért, amit mások tettek. Azzal, hogy átvállalom az érzelmi terhet, nem mozditom előrébb a saját lelki életemet, sőt. Viszont ha helyre teszem a felelősségeket, akkor fel tudom dolgozni a történteket, és innentől kezdve nem lesz számomra gond az, ha kiderül mások előtt, tudok beszélni róla, stb. A szubjektivitástól eljutok az objektivitásig, tényként tudom kezelni és tényszerűen beszélni róla, akár az én hibámról, akár másokéról van szó. Megszűnik a saját érintettségem keserűsége, szomorúsága, fájdalma, az eseményhez kötődő negativ érzések, emlékek.
Ez a bűnbánat, ami már a jövőbe mutat: ha már objektivan látjuk az eseményeket és a helyes következtetéseket levonva a jövőben is hasznositható tapasztalatokkal gazdagodunk. Mit fogok másképp csinálni legközelebb? De nem elfelejtve azt, hogy az adott pillanatban akkor, ott, arra voltam képes, és ezért utólag már feleslegesen hibáztatom magam vagy másokat magam helyett. Ugyanakkor magamat nem menthetem fel a felelősségvállalás alól, és meg kell fogalmaznom magamnak azt is, hogy legközelebb, a hasonló esetekben mit teszek majd másképp, hogy helyesebb, bölcsebb cselekedetet vigyek véghez.
Fontos azt is tudatositani, hogy mivel emberek vagyunk, nem szentek, nem csak a miénkben, hanem mindenki családjában, múltjában vannak olyan események, amelyekre nem büszkék a családtagok. Ez az ún. családi szennyes, amit "nem illik kiteregetni" a mondás szerint. Viszont a ki nem teregetés nem egyenlő azzal a "kezelési móddal", amivel az emberek rendszerint élni szoktak: ez az elfojtás, elhallgatás és a szégyenérzet. Hogy lehet feldolgozni a fentieken túl? Például kineziológiai oldással, családállitással, pszichodrámával, művészetterápiával (szinészet, festés, mese, stb.), stb.
Az érdekes az, hogy azzal sem tudunk nagyon mit kezdeni, ha valaki őszintén beszél ezekről az eseményekről. Emlékszem, kb. 21 éves voltam, amikor egy nagyon régi barátnőm anyukájával elköltöztek, "elszöktek" apukájától. Ezt mi, a többiek (6-a) egyáltalán nem tudtuk kezelni, nem kommunikáltunk, támogattunk, stb. Pedig mások őszintesége minket is őszinteségre sarkallhat, le kellene hullania az elhallgatás fátylának, beszélni arról, amiről eddig nem beszéltünk. Ehhez bátorság, erő kell, még azokban a kapcsolatokban is, amelyek a szereteten, őszinteségen és bizalmon alapulnak. Erő legyőzni a félelmet, hogy a másik mit fog gondolni rólunk, a családunkról, hogy fog reagálni, ezentúl ránk nézni, stb. Van bennünk jó adag tökéletesség-mánia, amire a média is rájátszik, és amibe nem fér bele az, ha kiderül rólunk vagy a családunkról ez-az... Összedől a magunkról felállitott kép, és ezt nehezen viseli az egoizmusunk.
Viszont aki nem őszinte, azzal mások sem lesznek azok, ezt ne feledjük. És forditva is igaz: minél őszintébbek vagyunk másokhoz, ők is annál őszintébbek lesznek hozzánk. Sokszor itt is a másoktól várjuk az első, kezdő lépést: majd ha ő őszinte lesz, én is az leszek... Ezzel megintcsak reakcióra szoritjuk a saját életünket, függővé tesszük mások cselekedeteitől, nem vállaljuk a döntést, lépést, kezdeményezést. Egymásra várunk ahelyett, hogy mi lépnénk, haladnánk meg önmagunkat és félelmeinket azzal az erővel, ami a minőségibb, szeretetteli kapcsolatra való törekvésünkből fakad.
A bűntudat érzésével való munka bennem egyidős a kineziológiai oldásokra járással. Hogy miért? Mert annyi minden van bennünk tudat alatt, amiért hibásnak érezhetjük magunkat - "okkal", de leginkább ok nélkül.
Azért a zárójel az ok körül, mert valahol nem lehet okunk a bűntudatra, ha egészséges a lelkületünk. A bűntudat az egoizmus egyik formája, és mint olyan, alátámasztja a saját programjainkat, például az önbüntetést, az "én nem vagyok elég jó, szerethető", "mindig mindent elhibázok", "én vagyok az oka", stb. programokat. A bűntudat visszahúz, konzervál a múltban, folyamatosan azon rágódunk, mi lehetett volna, hogy lehetett volna másképp - állandó önhibáztatás, önmarcangolás a következménye, ily módon semmiképpen sem előre mutató.
Sokszor nem csak a saját cselekedeteinkért, hanem másokéért, pl. családtagjainkéért is "átvállaljuk a felelősséget", érzelmi szinten, és kialakul bennünk a mérgező bűntudat és a szégyen érzése azért, amit nem mi tettünk, sőt, gyakran elszenvedői voltunk ezeknek az eseményeknek. Főként a gyerekek szokták magukra vállalni a felelősséget: biztos én vagyok a hibás azért, mert megvertek, mert ez meg az történt. De például sok nő is hallja a férjétől, hogy hát azért vertelek/csaltalak meg, mert nem viselkedtél jól, mert nem tetted ezt meg azt... Itt természetesen az áldozat elhiszi, hogy ő provokálta ki a verést, sőt, az tulajdonképpen az jogos is. Elfelejti azt, hogy annak a felnőtt embernek, aki ezt tette, saját döntési jogköre van arra, hogy mit tesz, és ez kizárólag az ő szabad döntése volt. Ha valaki nem teszi azt, amit én akarok, az még nem ok arra, hogy megverjem, bezárjam, kitagadjam, megalázzam, stb. Ezekhez a módszerekhez csak az folyamodik, aki lelkileg sérült és - más módot nem ismervén - akaratát ily módon próbálja érvényesiteni.
Felnőtt korban a bűntudattal való munka azt jelenti: elválasztom a saját és a mások cselekedeteit és az ehhez kötődő felelősségeket. Tudatositom, hogy mi az én hibám, mi pedig másé, és nem érzek bűntudatot azért, amit mások tettek. Azzal, hogy átvállalom az érzelmi terhet, nem mozditom előrébb a saját lelki életemet, sőt. Viszont ha helyre teszem a felelősségeket, akkor fel tudom dolgozni a történteket, és innentől kezdve nem lesz számomra gond az, ha kiderül mások előtt, tudok beszélni róla, stb. A szubjektivitástól eljutok az objektivitásig, tényként tudom kezelni és tényszerűen beszélni róla, akár az én hibámról, akár másokéról van szó. Megszűnik a saját érintettségem keserűsége, szomorúsága, fájdalma, az eseményhez kötődő negativ érzések, emlékek.
Ez a bűnbánat, ami már a jövőbe mutat: ha már objektivan látjuk az eseményeket és a helyes következtetéseket levonva a jövőben is hasznositható tapasztalatokkal gazdagodunk. Mit fogok másképp csinálni legközelebb? De nem elfelejtve azt, hogy az adott pillanatban akkor, ott, arra voltam képes, és ezért utólag már feleslegesen hibáztatom magam vagy másokat magam helyett. Ugyanakkor magamat nem menthetem fel a felelősségvállalás alól, és meg kell fogalmaznom magamnak azt is, hogy legközelebb, a hasonló esetekben mit teszek majd másképp, hogy helyesebb, bölcsebb cselekedetet vigyek véghez.
Fontos azt is tudatositani, hogy mivel emberek vagyunk, nem szentek, nem csak a miénkben, hanem mindenki családjában, múltjában vannak olyan események, amelyekre nem büszkék a családtagok. Ez az ún. családi szennyes, amit "nem illik kiteregetni" a mondás szerint. Viszont a ki nem teregetés nem egyenlő azzal a "kezelési móddal", amivel az emberek rendszerint élni szoktak: ez az elfojtás, elhallgatás és a szégyenérzet. Hogy lehet feldolgozni a fentieken túl? Például kineziológiai oldással, családállitással, pszichodrámával, művészetterápiával (szinészet, festés, mese, stb.), stb.
Az érdekes az, hogy azzal sem tudunk nagyon mit kezdeni, ha valaki őszintén beszél ezekről az eseményekről. Emlékszem, kb. 21 éves voltam, amikor egy nagyon régi barátnőm anyukájával elköltöztek, "elszöktek" apukájától. Ezt mi, a többiek (6-a) egyáltalán nem tudtuk kezelni, nem kommunikáltunk, támogattunk, stb. Pedig mások őszintesége minket is őszinteségre sarkallhat, le kellene hullania az elhallgatás fátylának, beszélni arról, amiről eddig nem beszéltünk. Ehhez bátorság, erő kell, még azokban a kapcsolatokban is, amelyek a szereteten, őszinteségen és bizalmon alapulnak. Erő legyőzni a félelmet, hogy a másik mit fog gondolni rólunk, a családunkról, hogy fog reagálni, ezentúl ránk nézni, stb. Van bennünk jó adag tökéletesség-mánia, amire a média is rájátszik, és amibe nem fér bele az, ha kiderül rólunk vagy a családunkról ez-az... Összedől a magunkról felállitott kép, és ezt nehezen viseli az egoizmusunk.
Viszont aki nem őszinte, azzal mások sem lesznek azok, ezt ne feledjük. És forditva is igaz: minél őszintébbek vagyunk másokhoz, ők is annál őszintébbek lesznek hozzánk. Sokszor itt is a másoktól várjuk az első, kezdő lépést: majd ha ő őszinte lesz, én is az leszek... Ezzel megintcsak reakcióra szoritjuk a saját életünket, függővé tesszük mások cselekedeteitől, nem vállaljuk a döntést, lépést, kezdeményezést. Egymásra várunk ahelyett, hogy mi lépnénk, haladnánk meg önmagunkat és félelmeinket azzal az erővel, ami a minőségibb, szeretetteli kapcsolatra való törekvésünkből fakad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése