Sokat szoktam foglalkozni a félelmekkel, ez az egyik "kedvenc" témám. Hogy miért? Mert rájöttem, hogy ezek irányitanak, ott lappanganak bennem és belülről megesznek, felőrölnek. Sokat gyerekkorból hozok, még többet az elmúlt 20 évből, és vannak olyan ősi félelmeim is, amelyek majd' minden embernek sajátja.
Rájöttem, hogy ha félek, akkor nem élek, pedig ez utóbbit választanám, ha lehet kérni. Lehet kérni? Lehet, bizony! "Kérj, és megadatik!" - olyan elcsépeltnek tűnik, pedig nagyon is igaz. Csakis az én döntésem, hogy élek vagy félek. Ahhoz, hogy éljek, meg kell szabadulnom a félelmeimtől. De csak úgy, maguktól nem fognak elpártolni tőlem - miért is tennék, ha nap mint nap éltetem, táplálom őket: ha valamelyik nap nem is közvetlenül, akkor közvetve, a struccpolitikával, figyelmen kivül hagyással adok nekik szabad utat.
Sokszor félünk saját MAG-unk lenn, felvállalni önmagunkat (a Mag-unkat, a szellemünket) mások előtt. Mit fognak szólni hozzá mások? Félünk, hogy fognak reagálni, ha kiderül rólunk ez-az, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, pedig ebben a mai világban annak kell lenni. Árgus szemekkel lesik egymást az emberek, kiről milyen kis "piszkos titok" szivárog ki, pedig ezek sokszor csupán csak emberségünk jelei. Mégis tele vannak a bulvárlapok a hibáinkkal, tévedéseinkkel, ballépéseinkkel, eltúlozva, mintha megbocsájthatatlan bűnöket követnénk el. Pedig vétkezni, hibát elkövetni emberi dolog. Ebből tanulunk, ez a fejlődési utunk szükséges (!) része. Ezt nem lehet kispórolni, megúszni, átugrani, ahogy a gyerek sem pikk-pakk áll lábra és jár - ő is elesik, de mit sem törődve vele megy tovább, próbálkozik, mert szeretne járni. Ha a gyerek félne a kudarctól, az újrakezdéstől, akkor sosem tanulna meg járni. Ha élni szeretnénk, akkor nekünk is tovább kell menni, csinálni azt, amit jónak érzünk, és nem megtorpanni a félelmeink miatt. Nem félni a hibázástól, az el nem fogadhatóságtól, mások véleményétől, az egyedülléttől, a saját érzéseinktől, árnyékszemélyiségünktől, a haláltól, a felelősségvállalástól, az elköteleződéstől, a pókoktól, a magasságtól, stb. stb
Ami nem fér bele a társadalmi normákba, vagy a mostani szokásrendszerbe, közgondolkodásba, stb, az már ki van téve a támadásnak. Folyik a homogenizáció, a nagy olvasztótégely éjjel-nappal működik. A fiatalabbak ellenállóbbak még, sőt, lázadnak, nem akarnak olyanok lenni, mint mások, keresik az egyéniségüket, és közben sokszor a szélsőségek felé mozdulnak. Idősebb korára már "lenyugszik az ember", sokmindenbe beletörődik, elfogadja, hogy hát "ilyen a világ", és "ezen amúgy sem lehet változtatni", és szépen beáll a sorba. Közben a félelmei ott dolgoznak benne, hogy a folyton fel-felbukkanó önmaga (ami a lelkiismerete által nyilatkozik meg és sarkallja tettekre) vajon felvállalható-e a világban? Óriási terhet tesz ez az emberre, másnak lenni és ezzel állandóan szembesülni, megküzdeni érte. De ha ezt nem tesszük - félelemből vagy akár lustaságból, vagy bármi másból -, akkor viszont nem éltünk. Azaz éltünk, csak valaki más helyett, nem magunk helyett, nem a magunk életét és küldetését éltük/végeztük.
Rájöttem, hogy ha félek, akkor nem élek, pedig ez utóbbit választanám, ha lehet kérni. Lehet kérni? Lehet, bizony! "Kérj, és megadatik!" - olyan elcsépeltnek tűnik, pedig nagyon is igaz. Csakis az én döntésem, hogy élek vagy félek. Ahhoz, hogy éljek, meg kell szabadulnom a félelmeimtől. De csak úgy, maguktól nem fognak elpártolni tőlem - miért is tennék, ha nap mint nap éltetem, táplálom őket: ha valamelyik nap nem is közvetlenül, akkor közvetve, a struccpolitikával, figyelmen kivül hagyással adok nekik szabad utat.
Sokszor félünk saját MAG-unk lenn, felvállalni önmagunkat (a Mag-unkat, a szellemünket) mások előtt. Mit fognak szólni hozzá mások? Félünk, hogy fognak reagálni, ha kiderül rólunk ez-az, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, pedig ebben a mai világban annak kell lenni. Árgus szemekkel lesik egymást az emberek, kiről milyen kis "piszkos titok" szivárog ki, pedig ezek sokszor csupán csak emberségünk jelei. Mégis tele vannak a bulvárlapok a hibáinkkal, tévedéseinkkel, ballépéseinkkel, eltúlozva, mintha megbocsájthatatlan bűnöket követnénk el. Pedig vétkezni, hibát elkövetni emberi dolog. Ebből tanulunk, ez a fejlődési utunk szükséges (!) része. Ezt nem lehet kispórolni, megúszni, átugrani, ahogy a gyerek sem pikk-pakk áll lábra és jár - ő is elesik, de mit sem törődve vele megy tovább, próbálkozik, mert szeretne járni. Ha a gyerek félne a kudarctól, az újrakezdéstől, akkor sosem tanulna meg járni. Ha élni szeretnénk, akkor nekünk is tovább kell menni, csinálni azt, amit jónak érzünk, és nem megtorpanni a félelmeink miatt. Nem félni a hibázástól, az el nem fogadhatóságtól, mások véleményétől, az egyedülléttől, a saját érzéseinktől, árnyékszemélyiségünktől, a haláltól, a felelősségvállalástól, az elköteleződéstől, a pókoktól, a magasságtól, stb. stb
Ami nem fér bele a társadalmi normákba, vagy a mostani szokásrendszerbe, közgondolkodásba, stb, az már ki van téve a támadásnak. Folyik a homogenizáció, a nagy olvasztótégely éjjel-nappal működik. A fiatalabbak ellenállóbbak még, sőt, lázadnak, nem akarnak olyanok lenni, mint mások, keresik az egyéniségüket, és közben sokszor a szélsőségek felé mozdulnak. Idősebb korára már "lenyugszik az ember", sokmindenbe beletörődik, elfogadja, hogy hát "ilyen a világ", és "ezen amúgy sem lehet változtatni", és szépen beáll a sorba. Közben a félelmei ott dolgoznak benne, hogy a folyton fel-felbukkanó önmaga (ami a lelkiismerete által nyilatkozik meg és sarkallja tettekre) vajon felvállalható-e a világban? Óriási terhet tesz ez az emberre, másnak lenni és ezzel állandóan szembesülni, megküzdeni érte. De ha ezt nem tesszük - félelemből vagy akár lustaságból, vagy bármi másból -, akkor viszont nem éltünk. Azaz éltünk, csak valaki más helyett, nem magunk helyett, nem a magunk életét és küldetését éltük/végeztük.
2 megjegyzés:
Kedvenc mondásom a félelemmel kapcsolatban: "Félni annyi, mint tönkretenni azt, ami van, azzal, ami nincs." Döntéshelyzetben pedig a legjobb megkérdezni magunktól: Mit tennék, ha nem félnék?
Ez nagyon tetszik! Erről szoktunk mi is beszélni a párommal, csak más szavakkal: a lehetőségekkel, lehetséges jövővariációkkal, ezeken való agyalással (aggodalom, azaz jövőhöz kötődő félelem) az ember kimozdul a jelenből, és nem tudja élvezni azt, ami van...
Megjegyzés küldése