Az elmúlt évben sok élményem és belőlük származó gondolatom volt a hajléktalanokkal kapcsolatban. Gondoltam, párat megosztok az arra kiváncsiakkal.
Ahogy az már kiderülhetett rólam, fontos számomra a segités, és ezt a tevékenységet próbálom a lehető legtöbb mindenkire - beleértve természetesen magamat is - kiterjeszteni. Ezért ha időm engedi, azaz én engedem, és szakitok rá időt, akkor részt tudok venni karitativ tevékenységekben. Az elmúlt egy hónapban visszanézve túl sokat foglalkoztam magammal, a figyelmem a saját vágyaimra, lelki zajlásaimra irányultak. A múlt héten viszont megjött ez a felismerésem, hogy ez igy nem jó, mert utoljára Karácsonykor adtam, tettem másokért direktben, fizikailag... ezért jelentkeztem hajléktalanoknak szánt szendvicsek elkészitésére.
Hogy miért fontos ez nekem? Mert ettől leszek ember, ha másokért teszek. Ha nem önző, egoista módon saját magamnak élek, hanem másokra is odafigyelek, segitek. Ehhez empátia kell, ami az egoizmuson való felülemelkedés: visszaszoritani az egyéni nézőpontot és a másik helyzetébe képzelni magam (erre senki más nem képes, csak az ember, aki alapvetően nem ösztönlény és nem a vágyai vezérlik) - nem könnyű, néha csak belső harcok árán sikerül, de mindenképpen eredményes, és szeretettel teli tettek születnek belőle. Vagy éppen gondolatok, amelyek csak később érnek meg és válnak tettekké, de az elvetett mag előbb-utóbb kikel bennünk.
Roppantul becsülöm azokat, akiknek az élete a segitésről szól. De segiteni nem csak nagyban lehet, hanem kicsiben is: mindannyiunknak megvannak az egyéni, napi szintű lehetőségei arra, hgoy másokon segitsünk, csak észre kell venni. Segiteni sokmindenkin lehet, és elsősorban családunkon, barátainkon, ismerőseinken szoktunk. Ennél már egy nehezebb ügy, amikor ismeretlen, elesett, kiszolgáltatott, vagy akár a társadalom által kirekesztett, elitélt embereknek segitünk. Ehhez még nagyobb alázat szükséges, azt hiszem. Felkarolni azt, akit mindenki bánt, odahajolni hozzá és segiteni. A hajlás, letérdelés egy utcán ülő, fekvő emberhez óriási dolog, minket is alázatra tanit. Tisztelni a másikat, még akkor is, ha koszos, a földön fekszik, stb, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy Ő is ember! Semmit nem tudok róla, hogy elitélhessem, megvethessem, nem tudom, hogy került oda, miért nem tud kikerülni belőle, hogyan próbálkozik, mit tesz ezért, milyenek a belső vivódásai, érzelmei, gondolatai, egyáltalán ki ő valójában?
Jó pár évvel ezelőtt, télen, hidegben, esőben, egy nap úgy esett, hogy két programom között lyuk keletkezett, de arra már kevés volt az idő, hogy köztük hazamenjek és újra elinduljak. Gondoltam, valahol majd elütöm azt az időt (1-2 órát), ami adódott. Valamiért mégsem találtam a helyem, nem tudtam hova menni, feltalálni magam, pedig ez rám alapjában nem jellemző. Borzasztó kirekesztettség-érzésem lett, maga a tudat, hogy nincs hova mennem, belülről feszitett. Ahogy ezekkel a gondolatokkal mentem a buszon, az egyik megállóban megláttam egy hajléktalant, a szatyrával üldögélni. Belémhasitott az érzés, hogy ő mit élhet meg. Neki nem csak egy-két órányi "lyuk" van az életében, hanem ez az élete! Nem tudja, hogy hova megy, mit csináljon, a teljes céltalanság és kilátástalanság uralkodik rajta. Nem várja meleg otthon, étel pár órán belül, hogy erőt és hitet adjon neki a túléléshez... Viszont a mi segitségünkkel, gondoskodásunkkal felgyullad bennük is a hit, nem érzik magukat számkivetettnek, a társadalom szemétjének, hanem visszanyerik emberi méltóságukat. Figyeljünk oda rájuk többet, többen, ne menjünk el mellettük az előitéleteink miatt, pl. hogy ő tehet róla, hogy ott van, oda került, nem tesz magáért semmit, elissza a pénzt, stb.
A fenti eset óta számos más, kellemes eset történt velem, mivel rendszeresen adakozok. Megáldanak, boldogságot és egészséget kivánnak nekem cserébe, amit köszönettel veszek fizikailag és lelkileg is. Hálás vagyok azért, hogy segithettem.
Hogy miért fontos ez nekem? Mert ettől leszek ember, ha másokért teszek. Ha nem önző, egoista módon saját magamnak élek, hanem másokra is odafigyelek, segitek. Ehhez empátia kell, ami az egoizmuson való felülemelkedés: visszaszoritani az egyéni nézőpontot és a másik helyzetébe képzelni magam (erre senki más nem képes, csak az ember, aki alapvetően nem ösztönlény és nem a vágyai vezérlik) - nem könnyű, néha csak belső harcok árán sikerül, de mindenképpen eredményes, és szeretettel teli tettek születnek belőle. Vagy éppen gondolatok, amelyek csak később érnek meg és válnak tettekké, de az elvetett mag előbb-utóbb kikel bennünk.
Roppantul becsülöm azokat, akiknek az élete a segitésről szól. De segiteni nem csak nagyban lehet, hanem kicsiben is: mindannyiunknak megvannak az egyéni, napi szintű lehetőségei arra, hgoy másokon segitsünk, csak észre kell venni. Segiteni sokmindenkin lehet, és elsősorban családunkon, barátainkon, ismerőseinken szoktunk. Ennél már egy nehezebb ügy, amikor ismeretlen, elesett, kiszolgáltatott, vagy akár a társadalom által kirekesztett, elitélt embereknek segitünk. Ehhez még nagyobb alázat szükséges, azt hiszem. Felkarolni azt, akit mindenki bánt, odahajolni hozzá és segiteni. A hajlás, letérdelés egy utcán ülő, fekvő emberhez óriási dolog, minket is alázatra tanit. Tisztelni a másikat, még akkor is, ha koszos, a földön fekszik, stb, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy Ő is ember! Semmit nem tudok róla, hogy elitélhessem, megvethessem, nem tudom, hogy került oda, miért nem tud kikerülni belőle, hogyan próbálkozik, mit tesz ezért, milyenek a belső vivódásai, érzelmei, gondolatai, egyáltalán ki ő valójában?
Jó pár évvel ezelőtt, télen, hidegben, esőben, egy nap úgy esett, hogy két programom között lyuk keletkezett, de arra már kevés volt az idő, hogy köztük hazamenjek és újra elinduljak. Gondoltam, valahol majd elütöm azt az időt (1-2 órát), ami adódott. Valamiért mégsem találtam a helyem, nem tudtam hova menni, feltalálni magam, pedig ez rám alapjában nem jellemző. Borzasztó kirekesztettség-érzésem lett, maga a tudat, hogy nincs hova mennem, belülről feszitett. Ahogy ezekkel a gondolatokkal mentem a buszon, az egyik megállóban megláttam egy hajléktalant, a szatyrával üldögélni. Belémhasitott az érzés, hogy ő mit élhet meg. Neki nem csak egy-két órányi "lyuk" van az életében, hanem ez az élete! Nem tudja, hogy hova megy, mit csináljon, a teljes céltalanság és kilátástalanság uralkodik rajta. Nem várja meleg otthon, étel pár órán belül, hogy erőt és hitet adjon neki a túléléshez... Viszont a mi segitségünkkel, gondoskodásunkkal felgyullad bennük is a hit, nem érzik magukat számkivetettnek, a társadalom szemétjének, hanem visszanyerik emberi méltóságukat. Figyeljünk oda rájuk többet, többen, ne menjünk el mellettük az előitéleteink miatt, pl. hogy ő tehet róla, hogy ott van, oda került, nem tesz magáért semmit, elissza a pénzt, stb.
A fenti eset óta számos más, kellemes eset történt velem, mivel rendszeresen adakozok. Megáldanak, boldogságot és egészséget kivánnak nekem cserébe, amit köszönettel veszek fizikailag és lelkileg is. Hálás vagyok azért, hogy segithettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése