Elméleti, hiszen még nincs gyermekem, ("Mit tudsz te erről? - kérdezhetnék mások), viszont mivel készülök rá - pár éven belül - és foglalkoztat a téma, most az ezzel kapcsolatos gondolataimat olvashatjátok.
A világ egyik legnagyobb csodájának tartom egy gyermek megszületését. Csodálatos lehet az a kilenc hónap, amikor növekszik az új emberke az anya pocakjában, kommunikálnak egymással, egyek, érzik egymás minden rezdülését. Aztán világra jön, mármint a fizikaira, megszületik a fizikai világnak. Ahonnan jön, ott minden más, máshogy működnek a dolgok, ehhez szép fokozatosan hozzászokik, próbálgatja magát és a világ határait, tapasztal. A szülők energetikai, lelki és szellemi segitségéről folyamatosan leválik, és nagykorára belenő ebbe a világba, olyannyira, hogy önálló életbe kezd. Ha csak ilyen egyszerű volna...
De közben számos buktatóval kell szembesülnie nem csak neki, hanem a szüleinek is. Például az egyik ilyen ez a mai versengő, lenyomó, könyöklő, egoista magatartás, ami szinte mindenhol jelen van, ezért gyermekünk is találkozni fog vele előbb vagy utóbb.
Én abból indulok ki, ez az alaptézisem, hogy a gyermek minket tükröz vissza. Amennyire én boldogulni tudok az adott területtel, témával, csak annyira fog tudni megbirkózni vele ő is. Ugyanis a gyermek sokáig csak másol, és az elsőszámú minta a szülő lesz. Már ez óriási felelősséget ró a szülőkre. Tudni és felvállalni, szembesülni azzal, hogy minden, amit ő tesz, az én vagyok, kicsiben, sok erőt, kitartást és változni akarást kiván a szülő részéről. Ezért azt gondolom, hogy nem én leszek az ő mestere, hanem ő lesz az enyém: általa változok, hogy aztán ez a változás újra visszahasson rá is.
Amit a magam és mások példáján látok, az ennek a versengésnek az áldozatává teszi a gyereket. A szülők minél jobbat, szebbet, tökéletesebbet akar adni a gyerekének, és sokszor ez a fizikai igényekre korlátozódik. Mármint a szülő fizikai igényeire... Arról sokszor elfelejtkezünk, hogy a gyermeknek valójában mire van szüksége, és ez elsősorban nem a játékok tárházában és a csili-vili cuccokban merül ki. Neki egy (fizikailag is, de elsősorban lelkileg) biztonságos környezet, odafigyelés és szeretet kell, amiben növekedni, fejlődni tud. És ezt a szülő tudja megadni neki, ha önmagát kiárasztja a gyermek felé, folyamatosan ad magából, árad kifelé. Ezért is olyan nehéz jó szülőnek lenni, mert magától az adástól is elszoktunk, hátmég önmagunk adásától...
"Csak add önmagadat" - mondjuk sokszor, de ez nem olyan egyszerű. Folyamatosan szerepeket játszunk, mikor milyet kiván meg a környezet. Csak nagyon ritkán adjuk önmagunkat, méghozzá azért is, mert még nekünk sincs fogalmunk arról, hogy a sok szerep közül, vagy akár mögött hol vagyunk mi magunk. Pedig ezt a mi magunkat, a mi MAG-unkat kellene a gyermekünk felé árasztanunk. Azt a szellemi lényt, aki mi magunk vagyunk.
Ez kell a gyermeknek, hogy szelleméből, annak bölcsességéből cselekvő szülei legyenek, akiről bátran példát vehet. Aki nem fenyegetőzik, érzelmi játszmázik, stb, tehát tud uralkodni az érzelemvilágán. Akinek van morális tartása és a lelkiismerete szerint cselekszik. Aki hittel teli, optimista és ugyanúgy szépnek látja ezt a világot, mint az újonnan érkezett szellemiség, a gyermekünk. Aki nem a fizikai teljesitménye alapján méri, értékeli és szereti a gyermekét vagy másokat, hanem azért, akik ők valójában - és ehhez törekszik a mások valódi megismerésére. Aki őt helyezi a középpontba, belőle indul ki, az ő igényeit és karakterét tartja szem előtt, és ez alapján neveli. Nem túlkompenzálás alapján választ neki iskolát és neveli balerinának, hanem a meglévő képességeit fejleszti tovább. Segit a gyermeknek, hogy kibontakozzon, hogy aztán ő is önmagát adhassa a világnak.
De többek között ez a versengés akadályoz meg minket és ezáltal a gyermekeinket is abban, hogy önmagunk lehessünk. Sok az elvárás, nagy a verseny, "egyre jobb, szebb, stb. legyél, mert csak úgy leszel értékes". És ez a gyermeknevelésre is rányomja a bélyegét, pár évesen már számolni, olvasni és nyelveket beszélni tanittatjuk, hogy őt is felkészitsük a nagybetűs életre. Vagy azért, mert mi is igy lettünk sikeresek, vagy azért, mert nekünk ez hiányzott. Lényeg a lényeg, hogy homogenizált tudást, információáradatot kapjon, amit talán egyszer, jó esetben individualizálni tud: megélni, az életére adaptálni és fejlődni belőle - bölcsességgé érik benne a tudás.
Pedig a gyermeknek elsősorban ránk van szüksége, nem ezekre a halott tudásokra. Ő példát vesz, és az igazi tudást, bölcsességet rajtunk keresztül, a mi példamutatásunkból meriti. Aztán magában továbbfejleszti, érleli, esetleg átalakitja. Kiindulásképpen a mi értékrendünket kapja, hiszen ennek megfelelően neveljük. Aztán rá kell biznunk, hogy ő ezt hogyan használja fel, hogyan él vele aszerint, ahogy ő individualizálta ezt a "csomagot". Ugyanúgy, ahogy a hajléktalannak adott pénzre, erre sem lehetünk hatással, mert ez már az egyén döntése, hogy a lehetőségeivel mit kezd.
De közben számos buktatóval kell szembesülnie nem csak neki, hanem a szüleinek is. Például az egyik ilyen ez a mai versengő, lenyomó, könyöklő, egoista magatartás, ami szinte mindenhol jelen van, ezért gyermekünk is találkozni fog vele előbb vagy utóbb.
Én abból indulok ki, ez az alaptézisem, hogy a gyermek minket tükröz vissza. Amennyire én boldogulni tudok az adott területtel, témával, csak annyira fog tudni megbirkózni vele ő is. Ugyanis a gyermek sokáig csak másol, és az elsőszámú minta a szülő lesz. Már ez óriási felelősséget ró a szülőkre. Tudni és felvállalni, szembesülni azzal, hogy minden, amit ő tesz, az én vagyok, kicsiben, sok erőt, kitartást és változni akarást kiván a szülő részéről. Ezért azt gondolom, hogy nem én leszek az ő mestere, hanem ő lesz az enyém: általa változok, hogy aztán ez a változás újra visszahasson rá is.
Amit a magam és mások példáján látok, az ennek a versengésnek az áldozatává teszi a gyereket. A szülők minél jobbat, szebbet, tökéletesebbet akar adni a gyerekének, és sokszor ez a fizikai igényekre korlátozódik. Mármint a szülő fizikai igényeire... Arról sokszor elfelejtkezünk, hogy a gyermeknek valójában mire van szüksége, és ez elsősorban nem a játékok tárházában és a csili-vili cuccokban merül ki. Neki egy (fizikailag is, de elsősorban lelkileg) biztonságos környezet, odafigyelés és szeretet kell, amiben növekedni, fejlődni tud. És ezt a szülő tudja megadni neki, ha önmagát kiárasztja a gyermek felé, folyamatosan ad magából, árad kifelé. Ezért is olyan nehéz jó szülőnek lenni, mert magától az adástól is elszoktunk, hátmég önmagunk adásától...
"Csak add önmagadat" - mondjuk sokszor, de ez nem olyan egyszerű. Folyamatosan szerepeket játszunk, mikor milyet kiván meg a környezet. Csak nagyon ritkán adjuk önmagunkat, méghozzá azért is, mert még nekünk sincs fogalmunk arról, hogy a sok szerep közül, vagy akár mögött hol vagyunk mi magunk. Pedig ezt a mi magunkat, a mi MAG-unkat kellene a gyermekünk felé árasztanunk. Azt a szellemi lényt, aki mi magunk vagyunk.
Ez kell a gyermeknek, hogy szelleméből, annak bölcsességéből cselekvő szülei legyenek, akiről bátran példát vehet. Aki nem fenyegetőzik, érzelmi játszmázik, stb, tehát tud uralkodni az érzelemvilágán. Akinek van morális tartása és a lelkiismerete szerint cselekszik. Aki hittel teli, optimista és ugyanúgy szépnek látja ezt a világot, mint az újonnan érkezett szellemiség, a gyermekünk. Aki nem a fizikai teljesitménye alapján méri, értékeli és szereti a gyermekét vagy másokat, hanem azért, akik ők valójában - és ehhez törekszik a mások valódi megismerésére. Aki őt helyezi a középpontba, belőle indul ki, az ő igényeit és karakterét tartja szem előtt, és ez alapján neveli. Nem túlkompenzálás alapján választ neki iskolát és neveli balerinának, hanem a meglévő képességeit fejleszti tovább. Segit a gyermeknek, hogy kibontakozzon, hogy aztán ő is önmagát adhassa a világnak.
De többek között ez a versengés akadályoz meg minket és ezáltal a gyermekeinket is abban, hogy önmagunk lehessünk. Sok az elvárás, nagy a verseny, "egyre jobb, szebb, stb. legyél, mert csak úgy leszel értékes". És ez a gyermeknevelésre is rányomja a bélyegét, pár évesen már számolni, olvasni és nyelveket beszélni tanittatjuk, hogy őt is felkészitsük a nagybetűs életre. Vagy azért, mert mi is igy lettünk sikeresek, vagy azért, mert nekünk ez hiányzott. Lényeg a lényeg, hogy homogenizált tudást, információáradatot kapjon, amit talán egyszer, jó esetben individualizálni tud: megélni, az életére adaptálni és fejlődni belőle - bölcsességgé érik benne a tudás.
Pedig a gyermeknek elsősorban ránk van szüksége, nem ezekre a halott tudásokra. Ő példát vesz, és az igazi tudást, bölcsességet rajtunk keresztül, a mi példamutatásunkból meriti. Aztán magában továbbfejleszti, érleli, esetleg átalakitja. Kiindulásképpen a mi értékrendünket kapja, hiszen ennek megfelelően neveljük. Aztán rá kell biznunk, hogy ő ezt hogyan használja fel, hogyan él vele aszerint, ahogy ő individualizálta ezt a "csomagot". Ugyanúgy, ahogy a hajléktalannak adott pénzre, erre sem lehetünk hatással, mert ez már az egyén döntése, hogy a lehetőségeivel mit kezd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése