2010. február 11., csütörtök

Hogy vagy?

Hogy vagy? Egyszerűnek tűnő, mindennapi kérdés, naponta kapjuk és tesszük fel másoknak. De vajon mit jelent, mi a megfelelő válasz rá? Nem is olyan egyszerű, mint amilyennek első látásra tűnik...

Azt vettem észre, hogy a legtöbb ember azt válaszolja: köszi, jól, most jövök a boltból, blablabla... Ha ezt a választ közelebbről megnézem, nem a kérdésre felel. Maga a "hogy vagy?" kérdés arra irányul, azt hivatott megtudni, hogy hogy érzed magad, nem azt, hogy mit csináltál, mit fogsz csinálni. Ha erre lennék kíváncsi, akkor ezt kérdezném. De nem, engem az érdekel, hogy vagy, hogy érzed magad, mi van a lelkedben, mi foglalkoztat, mire vágysz, milyen érzéseid vannak, boldog vagy-e, örülsz, vagy épp frusztrál valami, nem érzed magad biztonságban, stb. Ez a kérdés nálam őszinte érdeklődésből jön, és ennek megfelelően őszinte választ várnék rá. Nem azért teszem fel, mint az angolok, hogy egy sablon válasszal beérjem, hanem mert érdekel.

Nekem a hogy vagy kérdés egyfajta lelki önvizsgálatra ösztönző, ébresztő valami. Nézzem meg, mi van bennem, foglalkozzak vele, de legalábbis figyeljem meg az érzéseimet, a gondolataimat és a vágyaimat, azaz a lelkemet. Térképezzem fel, mi mozog bennem, hogy aztán el is tudjam mondani.

Legtöbben itt buknak meg: fogalmuk sincs, milyen érzéseik vannak, nem élik meg őket, nemhogy még kimondják... Hogy tudnám megfogalmazni azt, amit meg sem élek, meg sem figyelek, nem is ismerem? Az érzelmek beazonosításához, megfigyeléséhez kell egyfajta érzelmi intelligencia, ami a mai bal agyféltekés, intellektuális világunkban elég erőteljesen háttérbe van szorítva. Sokak számára elvesztette az értékét a lelki szint, a lelki minőségek, a megérzés, intuíció, az érzelmi működések. Csak az számít, mit teszel, mit veszel, mit eszel... A fizikai szint, a felszín, a látható, mérhető, megfogható.

Ha valami fizikait lelki folyamatokra vezetsz vissza, akkor még a mai napig is hülyének, vagy legalábbis elszálltnak titulálnak, és sajnálkozva néznek rád. Pedig manapság már az orvostudomány és sok más tudományág foglalkozik a fizikalitás mögötti lelki (és szellemi) folyamatokkal, tartalmakkal. Itt van a köztudatbana pszichoszomatika, a gondolatok teremtő ereje, a vonzás törvénye, stb, mégis mintha nem hinnénk el, hogy ezek működnek, azt meg pláne, hogy mi működtetjük őket, és rajtuk keresztül a saját valóságunkat. Hogy a "hogyvagyunkat" mi magunk határozzuk meg egy bizonyos szinten - és ez egy elég tág kör, sokkal tágabb, mint ahogy gondolnánk. Én tehetek arról, hogy hogy vagyok, mi történik velem, az milyen hatással van rám, milyen következtetést vonok le belőle, hogy meglátom-e az üzenetét, tanulok-e belőle, hogy tudom kezelni, hogy reagálok rá, elmerülök-e a fájdalmamban olyan szintig, hogy megbénítson, vagy az adott pontnál azt mondom, hogy elég az önsajnálatból, felállok és továbbmegyek. Ezek mind-mind egyéni döntések. A hogyvagyomat én alakítom az érzelmi működésemmel, de ez csak akkor lehetséges, ha tisztába kerülök vele. Azzal, hogy mi mozog bennem, milyen szokásaim, és főként tudat alatti programjaim vannak, amik befolyásolják a reakcióimat, gondolkkodásmódomat, látásmódomat, életszemléletemet. Minél joban ismeri magát (a lelki folyamatait) valaki, annál teljesebb választ tud adni a hogy vagy kérdésre.

Miért nem tudunk, nem akarunk megfelelően válaszolni?

Az önvizsgálat nem egyszerű, és pláne nem fájdalommentes folyamat. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor sok-sok álarcunk hullik le, kiderül, hogy a felszínen mindig vidám, bohóc megjelenés mögött mély fájdalom vagy megfelelési kényszer húzódik meg, és ezzel nehéz szembesülni, feldolgozni és továbblépni. Van egy kialakult képünk magunkról, aminek ha meglátjuk az ellenkezőjét magunkba nézve vagy mások által tükrözve, akkor az bizony nem kellemes. Egy-egy élethazugság elrejtéséért rengeteget teszünk, egész színházat építünk fel magunknak, amit aztán csak nagy belső áldozatok vagy külső kényszerek hatására vagyunk hajlandók lebontani. Például ha egy-egy külső esemény, trauma formájában, ébresztő célzattal megvonják a színházunk működési engedélyét, vagy ha nekünk lett elegünk a színészetbe, álarchordásba fektetett felesleges energiákból.

Vagy az is lehet, hogy nem merünk őszinték lenni egymással, noha belül tudjuk, hogy vagyunk igazából, de azt gondoljuk, hogy nem kíváncsi a másik rá, vagy félünk megnyílni egymásnak, mert akkor sebezhetővé válunk, vagy nem bízunk egymásban.

Ha meg akarom osztani valakivel, hogy vagyok, akkor főként a párommal és a barátaimmal teszem. Személyes kapcsolatokra törekszem, ahol az intimitás, az őszinteség, a bizalom, a nyitottság jelen vannak. Ahol ha rákérdezünk egymásra, hogy vagy, akkor őszintén elmondhatjuk. Szeretem és értékelem ezeket a kapcsolatokat, a jópofizástól és a képmutatástól feláll a hátamon a szőr (vagyis felállna, ha lenne).

A twitter és én


Próbálkoztam a twitterrel, mint kommunikációs eszközzel. Nem jött be. Tudom, hogy nem kell azonnal kiöntenem a lelkemet mindenkinek, nyilvánosan, stb. De nekem ez nem megy. Nem tudom a felszínt kapirgálni, nem tudok csak annyit írni, hogy ez meg az történt velem fizikai szinten. Festettem két sálat. Elmentem a bioboltba lisztekért. Leveleztem a barátnőmmel.

Valami blokkom van vele, azzal, hogy a morzsákat, a csak fizikai tényeket közöljem. Ezek csak száraz tények, félinformációk, nem érdekelnek önmagukban. Hiányzik belőle a lelki tartalom, amire ott sem hely, sem alkalom nincs.

Az egész világ ezt a felszínen maradást segíti, sugallja most, a lelki mélységektől mentes emberi kapcsolatokat, a száraz tényeket, az elszigetelődést, a versengést és nekem valahol ennek a megnyilvánulása a twitter is. Csak röviden, gyorsan, követhetően. Csak a tényeket, fizikait, kapirgáljk a felszínt, nehogy mélyebbre kelljen menni. Megelégszünk azzal, hogy tudjuk, mit csinál a másik, a többi meg nem számít. A blog nekem azért más, mert azt meg tudom tölteni lelki tartalmakkal, van rá helyem és lehetőségem, de a twitterhez nem tudok ilyen szinten kapcsolódni.

Ez természetesen az én véleményem, én blokkjaim, az én szubjektív meglátásom.

23 megjegyzés:

Névtelen írta...

Két észrevétel:
Külföldiek (angolszászok) részéről sokszor felmerül, hogy ha magyarokkal beszélnek, ők az egyetlenek, akik a "hogy vagy"-ra panaszáradatban törnek ki. Sőt, már sok magyartól is hallottam, hogy panaszkodást eredményez egy ilyan kérdés. Tehát általánosságban talán mégsem teljesen igaz, hogy a válaszadók tövvsége tényleg elsiklana a kérdés felett.

A másik dolog, hogy sokszor a kérdező is csak szófordulatként használja a kérdést, és egyátalán nem várja a kimerítő választ. Ez is egyre jobban terjed.

Szóval szerinted melyik a jó reakció? Válaszolni a kérdésre mélységében, mégha a kérdezőt nem is érdekli (sőt, akár hülyének is néz miatta), vagy formalitásként egyszerűen túllépni rajta, legfeljebb kifejted akkor majd, ha megint rákérdez a beszélgetésben, jelezve, hogy tényleg a hogyléted érdekli?

Szerintem a kapcsolatok túlságosan ellaposodtak ahhoz, hogy egy átlagos beszélgetésben egy hogy vagyot komolyan lehessen venni.

D.

Norci írta...

Kedves D.,

amiről a cikkben írtam, az az én nézőpontom, mint mindig: ha én felteszem másoknak, akkor azért van, mert tényleg érdekel, és ha mások megkérdeznek, én is mélységében válaszolok, ha ugyanígy látom, érzem az érdeklődést. Ha nem látom, nincs őszinte érdeklődés, azt is meg lehet érezni, és érteni, de szerintem azért tart ott a világ, mert nincs őszinte érdeklődés egymás iránt. Tegnap olvastam egy cikket, Popper Péter írt arról, hogy mennyire elmennek egymás mellett az emberek, volt, hogy ő összeesett utcán és csak úgy viharoztak el mellette... Ha még a közelebbi, baráti kapcsolatainkban sem figyelünk oda egymásra, akkor nem csoda, hogy "idegenekkel" sem bánunk jobban. Pedig ő is egy ember...

Szerintem a panaszáradat nem egyenlő az érzelmek kifejezésével. A legtöbbször, ha belegondolsz, nem az érzelmeiket panaszolják el az emberek, hanem azt, ami történt velük - fizikailag. Ez tényleg egy magyar specialitás, a borúlátás, negatív gondolatok, stb, de minden egyes alkalommal, ha megkérdeznek egy embert, hogy van, ő dönt arról, hogy panaszkodik, vagy nem. Mitől panaszkodás a panaszkodás? A rossz érzések elmondása alapvetően nem panaszkodás, hanem csak őszinteség. Nem csak jó dolgok történnek velünk, nem kell álarcot hordani és állandóan azt mutatni, hogy minden ok, mert ez hazugság. A panaszkodást viszont az különbözteti meg ettől, hogy jó adag önsajnáltatás van benne, egyfajta manipuláció, azért sorolja az ember a rosszat, hogy ezzel figyelmet, sajnálatot, együttérzést váltson ki a másikból. Hogy ezt miért teszi? Mert sajnos a jó nem kap elég figyelmet, ha valaki jó, nem figyelmet szentelünk neki, hanem irigyeljük. Nem értékeljük, hanem megpróbáljaa környezet lenyomni. Ha valaki jól van, jól csinálja az életét, ahelyett, hogy mintaként vennék a többiek, irigylik és fúrják. Sokan rájöttek, hogy manapság több figyelmet lehet kicsikarni a rosszal, mint a jóval. De ez csak rajtunk múlik, mert ha mi megtanulunk dícsérni, értékelni, elismerni, ez könnyen megváltozhat. Sokkal kevesebb beteg ember lenne, nem kellene betegséget sem produkálni ahhoz, hogy odafigyeljünk egymásra...

Szabó Gábor írta...

Ma a "hogy vagy" kb. annyira komoly, mint sok párkapcsolatban a "szeretlek" frázis durrogtatása. Nem vehető igazán komolyan.

Azt hiszem az embernek kell különbséget tennie, és ezt talán érzi is, hogy mikor van komoly érdeklődés, mely emberekkel olyan mély a viszony, hogy valódi érdeklődést váltunk ki, vagy minket érdekel a másik.

Egyszerűen kellenek a frázisok a mindennapi életben, melyek megsimogatják a lelkünket. Nagy lélektani beszélgetésekre úgyis a párunkon és néhány közeli barátunkon túl nem is kell számítanunk. Mi lenne ha mindenkivel lelkizni kéne?

Úgy gondolom észre kell venni és tudatosan alakítani az emberi kapcsolatainkat és meg kell határoznunk magunkban, kit engedünk közel a titkainkhoz, érzelmi világunkhoz. Nem mindig jó a disznó elé gyöngyöt vetni.

Érzelmeink kifejezése elég személyes én is megválogatom kinek mondom el legmélyebb érzéseimet és azt is megválogatom mikor. Nem tartom jónak még párkapcsolatban sem a folyamatos érzelmi ömlengést. Az ömlengéssel elveszik a mélysége az érzelem kifejezésének. Ezért lesz a "szeretlek" szó épp oly sekélyes, mint a hétköznapi életben eldurrogtatott "hogy vagy?"

Az érett személyiség jellemzője szerintem, hogy képes megbirkózni az érzelmeivel, azokkal a lélektani hatásokkal mellyel mindennap találkozik, legyenek azok jók vagy negatívak.

Az érzések kifejezésének megvan a maga ideje és helye az életben. S lehet sokat beszélünk az érzéseinkről és úgy gondoljuk valódi figyelmet is kapunk, végül mégiscsak nekünk kell megbirkózni vele. Nem tartom jónak ha szemeteszsákként használva embertársunk rendszeresen könnyítünk az érzelmi túlcsorduláson.

Tehát ha valaki megkérdezi, hogy hogyan vagyok, akkor azt válaszolom, hogy köszönöm jól, ha többre kíváncsi akkor úgyis fogja jelezni az érdeklődését. Én így látom. És részemről is lesz egy őszinte érdeklődés állapota felől. Meg lehet érezni az egyensúlyt a kommunikációban.

Norci írta...

Kedves Gábor,

az, hogy kinél milyen komoly ez a kérdés, egyéni, és nem általánosítható. Nem gondolom, hogy mondjuk az én mély kérdésemre ráhúzható lenne a te frázis-elméleted, anélkül, hogy megvizsgáltad volna.

Elárulod, hogy még mivel kellene másoknak jelezniük, hogy érdeklődnek a hogyléted felől, azon túl, hogy megkérdezik? Még mit tegyenek, kérdezzék meg még háromszor? Nekem ez inkább mások túráztatására utal részedről, semmint szándék-mérést. Ha érdekli, bizonyítsa be... Te mit szólnál ahhoz, ha téged is így versenyeztetnének? Szerintem az eféle hozzáállás inkább alá-fölérendeltségi viszony kialakítását segíti, semmint az őszinteséget.

Szerintem észre kellene venni, hogy az, hogy egy kifejezés üres frázis-e vagy sem, rajtunk múlik, ugyanis mi töltjük meg, vagy nem töltjük meg tartalommal. Ha mögötte van az őszinte érdeklődés, akkor az nem üres frázis számomra, még akkor sem, ha ugyanazokkal a szavakkal kérdezem, mint ötszáz másik ember. Nem a szóhasználattól lesz frázis valami.

Azzal is vitatkoznék, hogy ha valamit sokszor mondasz, akkor elfogy mögüle a tartalom, a mélység. Ez nem így van szerintem. Nem attól nem lesz mögötte tartalom, mert sokszor mondod. Hanem mert automatikusan mondod és nem átélésből, és ez nagy különbség! Elmondhatom én neked ezerszer is ugyanazt, mindig ugyanolyan érzéssel, és elmondhatom automatikusan ledarálva is. És ez is rajtam múlik...

Egyszemélyiség személyiség szerintem úgy bírkózik meg helyesen az érzelmeivel, hogy képes megosztani másokkal. Nem kell akárhol, akárkivel, de ha szükség van rá tud róla beszélni. Nem azért nem beszél róla, mert nem tud, hanem mert úgy döntött, és ez óriási különbség. Amit én látok, az pont nem a tudatos döntés, hanem a rettenetesen alacsony EQ, amivel az emberek rendelkeznek. Az, hogy fogalmuk sincs, mi zajlik bennük, nem ismerik a saját érzelmeiket. Ha megkérdezed, hogy érzi magát, nem tudja elmondani, pedig több száz szó van az érzelmeink kifejezésére. Lehet, hogy majd beillesztek egy érzelmi szótárt is...

Névtelen írta...

Gáborral értek egyet.

Nóra, Te magadból indulsz ki, és abból általánosítasz, míg én az általánosból, és az valamiért nem illik a Te esetedre. Kivételek mindig vannak, most a Te eseted az. Csak valamiért nem akarod észrevenni, és ezen a szemüvegen át nézni a helyzetet.

Lelkizés vs "kösz, megvagyok"
Szerintem sokan vagyunk úgy, ha nem mindnyájan, hogy megnyíltunk valakinek, akit közel éreztük magunkhoz, és ő nem úgy kódolta le az üzenetet, ahogy értettük. Ha ez megtörténik valakivel, akkor nem hiszem, hogy olyan lelki mélységekbe kívánna az illető a jövőben lemenni egy kvázi idegennel. Egyszerűen többet veszthetsz, mint nyerhetesz. Én pl. a legjobb barátomat vesztettem el emiatt, és már soha nem is fogjuk tudni megbeszélni az ügyet.
Dáhát: "Look, I am not the first guy who fell in love with a girl he'd met at a restaurant and turned out to be the daughter of a kidnapped scientist, only to lose her to a childhood lover who she's last seen on a deserted island and who turned out 15 years later to be the leader of the French underground" ;)

Az EQ szerintem nem ott merül ki, hogy képes vagy-e megismerni magadat, hanem ott is, hogy képes vagy-e mások lelki igényeit felmérni, önmagad szándékait megfelelően kommunikálni. Ha valaki nem vevő a lelkizésre (vagy veled nem, vagy még nem), akkor nem erőlteted.

Szóval szerintem a Te eseted egyedi (vagy legalábbis nem általános), és ha a beszélgetőpartnereidtől nem azt kapod, amit vársz, akkor beszéld meg velük személyesen, mert az vezet a megoldáshoz.

Bár, ha az összes bismerősöd olvassa a blogodat, akkor végülis a dolgot letudtad a cikkel :-P

D.

Norci írta...

Szabolcs,

honnan tudod, hogy mi az általános? Mindenkinek az, amit maga körül lát. Nekem például ez a fajta felfogás az általános, mert körülöttem ilyen emberek vannak. Nem véletlenül.

Félreértések mindig előfordulnak, egy kapcsolat sem zökkenőmentes. De ha ezért valaki képes elveszíteni egy barátságot, mert az ő üzenetét "képes volt a büdös disznó félreérteni", akkor bennem felmerül a kérdés, hogy igazi barátság volt-e? Ha rögtön elítéled és magadat sajnálod, a meg nem értett zseni szerepét játszva, akivel "hogy tehették ezt", akkor valóban sosem lesz a helyzet olyan, mint régen. De ez a te döntésed, hogy megszavazod-e újra a bizalmat a másiknak, és rendezed a soraidat, vagy továbbra is egoizmusban, "szegény én-ben" élsz. Az elzárkózás nem segíti a megoldást. Én abban hiszek, hogy mindent meg lehet oldani, ha mindkét fél akarja. Ha nem, hát nem.

Megjegyzem, te most ugyanúgy lelkizel, mint én, akit ezért megszóltál.

Névtelen írta...

Kedves Nóra!

Na, jól behúztam magam a csőbe. :)

Félreértettél (és még emiatt sem vagyok meg nem értett zseni :-P):
Eszem ágában sem volt megszólni Téged, és egyátalán nem gondolom, hogy "büdös disznó" lennél, mert félreérettél Te is! Bocsánatot kérek, ha így jött le.

Nem sajnálom magamat - nem tudom, ez honnan jött Neked - elkönyveltem a veszteséget, a személyes példa csak a helyzet ilusztrálását célozta.

D.

Ui.: bár tényleg nem rólam van szó, de a kapcsolat nem a részemről szakadt meg. Pláne nem azért, mert megharagudtam az illetőre, mert félreértett. Az Ő döntése volt, ő nem akarta tisztázni a félreértést. És igen, elfogadtam, hogy részéről nem volt igazi barátság. Részemről igen, ezért respektálom a kérését.

Névtelen írta...

Szabolcs?

Bocs, lemaradtam valamiről?

Reflexből válaszoltam...

D.

Norci írta...

Nem maradtál le semmiről, jól értetted.

Névtelen írta...

Úgy látom, valaki kellemetlenre emlékeztetlek.

Akkor a jövőben nemigen fogok az írásaidra reagálni, vagy egyátalán nem, nem célom, hogy kellemetlenül érezd magad amiatt, hogy valaki kellemetlent juttatok az eszedbe.

Midez talán elkerülhető lett volna, ha az elején nem az anonymitást választom, de akkor is úgy gondoltam, nem a személyem a fontos.

Note to myself: a névtelenség nem elfed, hanem ezer arcot ad.

D.

Norci írta...

Jól fogalmaztál, de a névtelenség azért ad ezer arcot, mert abba bújsz, akibe akarsz. Közben ki tudja, melyik vagy. Bújkálást, fel nem vállalást, a felelősség hárítását jelenti és sugározza, és nem fair azzal szemben, aki tisztességgel vállalja az arcát és a tetteit.

De a bújkálás felesleges, mert úgyis kiderül a lényeg. Az álarc sokáig nem tartható, az élet, de legkésőbb a halál úgyis lerántja...

Névtelen írta...

Szerintem itt és most hagyjuk abba. Nem tudom, mi ütött Beléd, de remélem, csak pillanatnyi dologról van szó.

Mindenesetre bár nem tudom, mivel haragítottalak magamra, bocsánatot kérek, nem volt szándékos, eszem ágában nem volt a károdra lenni.

Hogy elfogadod-e bocsánatkérésemet, vagy dühödt fúriaként becsmérelsz-e tovább, noha nem is ismersz, a Te döntésed. Mint mondtam, egy barát számomra legnehezebb döntését el tudtam fogadni, a Tiédet sem lesz nehezebb.

D.

Szabó Gábor írta...

Kedves Norci!

Még egy gondolat, szerintem akár ez is megér egy misét, hogy azt is érdemes figyelembe venni, hogy nő e vagy férfi az illető amikor az érzelmek kifejezéséről van szó.

Mert azért vannak különbségek. A nők szeretnek az érzéseikről beszélni és igényük is van arra, hogy a párjuk rendszeresen meghallgassa őket még ha nem is nagy dologról van szó, elég egy kis érzelmi töltés, és azt is meg kell beszélni a barátnőkkel, a párral...

Ezzel szemben a férfiak nem érzelem, hanem cmegoldás orientáltak.. Szóval másképp is vagyunk bekötve.

Másképp kezeli pl. a belső feszültséget egy nő és egy férfi. A nő pl. kibeszéli, a férfi meg pl. elvonul, vagy magában dolgozza fel a problémát.

Magam is számtalanszor érzem, hogy nekem nem könnyebbség ha beszélek az érzéseimről, hanem az okoz megkönnyebülést ha megoldom azt a problémát ami foglalkoztat, vagy ami feszültséget keltett bennem.

Szóval sokan, sokféleképpen éljük meg a belső világunkat, és nem lehet egyféle kaptafát húzni.

Nem gondolnám, hogy jobban kezeli az az érzelmeit, akinek mindig szüksége van valakire azt átbeszélni, kiöntve így magából a feszültséget, szemben azzal aki képes megbirkózni az érzéseivel. És ez nem azt jelenti, hogy zárkózottnak kell lenni, vagy teljesen el kéne nyomni azt ami az ember lelkében van. Persze mindenkinek más az ingerküszöbe, hogy mit, kinek, és mikor közöl.

El kell fogadni azt is, hogy vannak olyan emberek akikből harapófogóval se lehet kihúzni semmit és olyan emberek is vannak, akiket teljesen közönbösen hagy hogylétem.

Bár az ember társas lény, elsősorban szemléletétől, világlátástól függ, hogy hogyan látja a világot és abban hogy érzi magát. Ez pedig a belső önmunka eredménye.

Judit írta...

Szia Norci,
A receptek miatt találtam a blogodra, hasznos és a recepteken kívül is hasznos elgondolkodtató írásokat találtam.
Ami eszembejutott hogy milyen érdekes az hogy a nagyon hasonlóan gondokodó emberek ugyanazokkal a problémákkal küszködnek, mintha a lelki érzelmi fejlődés hasonló történéseket vonzana. Az írásaidban sokszor magamra ismertem, és egyik dolog hozza a másikat, pl komolyan vettem a candidát és könyvek cikkek megtalálnak az egészséges életmódról, gondolkodásról, fejlődésről stb.

A fenti hozzászólásokban nekem úgy tűnik egy kicsit hatalmi harcba kevredtetek,de ez csak az én megérzésem.

A Candidáról szeretnék kérdezni Tőled: meggyógyultatok? Mi is csináljuk a diétát és homeopátiával, gyógyszerrel ill. kiegészítőkkel kezeljük magunkat.A nőgyógyászom is tanácsolta a fémkivezetést, Te mivel oldottad meg? Nálam a vega teszt is kimutatta a fémterhelést. Meddig diétáztatok? Bűnöztetek közben? HA meggyógyultatok szerinted mitől? Gondolom sok dolgot kipróbáltatok Ti is. Mi ezüstkolloidot, útifűmaghéjat, báziskeveréket, grapefruitmagolajat is néha ,homeopátiás monilia albicans-t szedünk és lúgostíó ételeket eszünk. Bár ez is érdekes mert egyetlenegy olyan írást sem találtam ami aztmondja az pl az alma azért lúgosít mert...Harold Hosch Egészség savtalaíntással c.könyvét olvasom épp, de a R. Young féle elmélettel elentétes ha csak a gyümölcsökre gondolok...Neked van valami forrásod az ételek savasságát lúgosságát bizonyítékkal alátámasztva?

Előre is köszi
Judit

Káin a kígyó fia írta...

Tisztelt Blogíró!

Elnézést a zavarásunkért és hogy spameljük magunkat, de szeretnénk minél több körben elterjedni.

Tudjuk ez egy erőszakos formája a terjedésnek, de mivel félünk, hogy írásaink elvesznek a semmibe arra gondoltunk egy commentben népszerűsítjük kis blogunkat, reméljük ezzel nem bántunk meg!

http://mortemaeternus.blogspot.com/

egy olyan oldal, ahol a film, könyv, versajánlók mellett, saját versek, álmok és gondolatok is jelen vannak.

Jelenleg 5 szerkesztő ír különböző témában, jó részt átszövi az okkult hangulat és miszticizmus , de minden más témára is nyitott, mint például street art, képregények és még sorolhatnám! A szerkesztők magukról kifigurázó képregénnyel is kedveskednek az olvasóknak :).

Reméljük felkeltettük érdeklődésedet és olvasni fogsz minket! Bátran kommentelj nekünk, hiszen várjuk a visszajelzést!

Ha zavartunk elnézést kérünk és a spamelés miatt is!

Kellemes blogolást és olvasást továbbra is!

Norci írta...

Szia Judit!

Ne haragudj, hogy csak most válaszolok.

A candidából teljesen kigyógyultunk, a férjem hamarabb lett tünetmentes, mint én, főleg nálam volt szükség a fémkivezetésre, amit mi kinezzel oldottunk meg. Összesen olyan 6-7 hónapig diétáztunk, és először az esküvői tortával bűnöztünk, az 5. hónap után. Abszolút nem volt nehéz betartani a diétát, javaslom mindenkinek, hogy próbálja ki, ne ijessze el a sok "korlát".

Sajnos a savasság-lúgosság kérdésében nincs információm, amennyit tudok, az annyi, hogy alapvetően a nyers gyümölcsök, zöldségek lugosítanak, de a főttek már savasítanak. Fura, hogy az alma elméletileg savasnak tűnik, mégis lugosító, akár a citrom...

Ezüst kolloidot és grapefruti mag cseppet mi is bevetettünk és egyszercsak azt vettük észre, hogy elmúltak a tüneteink, a könyökfájásom teljesen megszűnt, a bőrszárazság is, viszketések is, minden. Szerintem a diétától és ezektől az egyéb módszerektől gyógyultunk meg összességében, mert önmagában a diéta nem lett volna elég, kellett hozzá a fémkivezetés is. A candida gomba állítólag a lerakódott fémekhez tud hozzácsatlakozni és bent maradni a szervezetben, ezért muszáj volt először a fémkivezetést megcsinálni. Nagyon komoly oldásaim voltak rá, volt, hogy lelkileg megviselt rendesen, de megérte!

Remélem, ti is eredményre juttok!!! Sok sikert hozzá, és ha van időd, írj egy pár sort az eredményeitekről! :-)

üdv,
Nóri

Névtelen írta...

Szia Norci,
Köszönöm hogy írtál. Örülök hogy meggyógyultatok, én néha reményemet veszetem. (nálam nőgyógyászati gondokat okoz és felfújódást)

Mi kb 2-3 hónapja diétázunk de bűnözünk néha-néha. pl én iszom alkoholt buli alkalmával(max 2 dl vörösbor 1-szer egy hónapban) vagy eszünk olyat néha amiben van fehér liszt (diétás kekszben pl) Ti is bűnöztetek? Szerinted így is meg lehet gyógyulni, vagy abszolút tisztán kell csinálni és soha semmi olyat nem enni ami tiltott?kívánjuk még mindig az édességet..
Én sütöm a kenyeret és főzök amikor csak tudok.
A kinezológiáról hallottam hogy lelki problémákat old meg. ..de ez hogyan függ össze a fémterheléssel? Írnál róla egy kicsit. És hogyan terhelt meg rendesen?Olayn dolok kerülnek elő tudatallatiból amire nem voltál felkészülve? A bajom az hogy nagyon félek a spirituális dolgoktól. Gondoltam Prána nadira is, kinezológiára is illetve vegateszttel-biorezonancával is ki lehet vezetni a fémeket, a nőgyógyászom Jovalis módszert ajánlott, de eddig nem vettem rá magam. A nőgyógyásztai kúpoktól enyhülnek a tünetek de visszatérnek. :( pedig élesztőt cukrot egyáltalán nem eszem már hónapok óta..
Előre is köszönöm ha időt szánsz Rám.
Üdvözlettel:
Judit

Norci írta...

Szia Judit,

szerintem csak nagyon szigorú diétával érdemes csinálni, máshogy nincs értelme, megmarad a gomba. Kis cukortól úgy visszaszaporodik, hogy feleslegessé teszi a köztes egy hónapos diétádat... így el lehet húzni évekig is, és folyamatosan lesznek tüneteid, miközben még a diétát is "csinálod", "szenvedsz", de ha egyszer megcsinálod tisztán, jól 3-4-5 hónapig, akkor megszűnik az egész, úgyhogy én ezt ajánlom. Lehet elhúzni, de nem érdemes, a nőgyógyászati dolgokat nem jó húzni.

A kineziológia a candida lelki hátterére is tud megoldást, korábban már írtam róla valamelyik candidás cikkemben, vagy hozzászólásokban. A mögötte lévő témák: halál és elmúlás, önállóság és felelősségvállalás az életedért és élősködés oda-vissza (te másokon vagy mások rajtad). Röviden ennyit mondanék, a többit magánlevélben, ha érdekel! :-)

Kitartás, menni fog a szigorú diéta is! Az én férjem helyből megcsinálta velem egyik napról a másikra! Az egészséged és a gyerekvállalásod megér ennyit.

üdv,
Nóri

Judit írta...

Szia Norci,
Köszönöm hogy segítesz a tanácsaiddal, sajnos a neten csak negatív tapasztalatokat lehet olvasni...van gyógyult fórum is de nem sok hazsnálható infó van benne, ezért is kérdezlek Téged mert Te hitelesnek tűnsz hiszen meggyógyultál. A diétával kapcsolatban is kérdeznék, de elolvasom amit írtál az oldaladon róla először. Itt remélem látod a mailcímem, leírnád pontosan mit nem fogyasztottatok a 6 hónap alatt? Nekem azt tanácsolták tilos a cukor, magas cukortartalmú gyümölcs, fehérliszt, élesztő, ecet, alkohol, minden tejtermék (natúr joghurt is) kerülendő a sok növényi és állati fehérje, húst nagyon ritkán ehetünk. Ez néha kivitelzhetetlen, ha pl nem tudok főzni akkor a munkahelyemen csak natúr rizst ehetek mert minden másban van valami tiltott. sok receptet gyűjtüttem és igyekszem főzni de este gyakorlatilag nem mindig van időm, így is sokszor éjfélig főzök, szóval elkeserítő. A párom nem ismeri el hogy neki bármi baja lenne. Neki nem sok tünetet okoz de azért vannak kiütései.. de kijelntette hogy 3 hó letelte után nem csinálja ilyen szigorúan.
Írnál a kineziológiáról pár sort magénban? (remélem látod a mailcímem)
előre is köszönöm:
Judit

Kisvic írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Kisvic írta...

Újra küldöm az előzőt... :)

Nagyon tanulságos a posztod, amikor olvastam olyan érzésem volt, mintha én írtam volna! Teljesen egyet értek a gondolataiddal!!! Aztán ahogy a kommenteket olvastam még Gábor gondolataival is tudok azonosulni! Csak látszólag mondtatok egymásnak ellent! (Szerintem helyzete és személye válogatja, hogy kinek mit válaszolok. Egyrészt látszik a kérdésből - haglejtés, hangszín, testbeszéd, osztatlan figyemel, vagy másfelé tekintgetés...-, hogy milyen szinten érdekli: illemből kérdezte meg vagy őszintén érdekli; és még akkor is több minden függvénye, hogy kinek mikor mit válaszolok /kik hallják, hol találkoztunk, mennyi idő áll rendelkezésünkre/, de őszinte kérdésre őszinte választ adok, és várok én is. És nekem is az jutott eszembe, hogy férfi és nő közt is van különbség főleg a kommunikációban, de ez így jó, mert így egészítjük ki egymást.

Sokan valóban nincsenek tisztában az érzéseikkel, ami azért baj, mert az agy úgy működik, hogyha felismeri a problémát, akkor azonnal keresi a megoldást is. De ha odáig sem jut el valaki, hogy a problémát felismerje, az érzései okát, önmagában legbelül /mert az egy dolog, hogy valami kiváltotta, de ez is olyan, hogy van a hőmérséklet meg a hőérzet, a fájdalom és a fájdalom érzet/.

Gáborral abban egyet értek, hogy van szituáció, amikor nem mondom el elsőre, hogy igazán hogy vagyok, a fent felsorolt okok valamelyikéért, ezért van amikor azt válaszolom, hogy ha tényleg érdekel, szívesen elmondom.

Norci írta...

Szia Évi!

teljesen igazad van, hogy fontos a nonverbális kommunikáció is, ami kíséri a kérdést, én sem mondok rögtön mindent mindenkinek. De ha érdekli, akkor igen. Ez a kérdéskör nem is arról szól nekem, hogy kinek, hanem arról, hogy vagyok-e olyan szinten tisztában az érzéseimmel, hogy ha teljes érdeklődést és odafigyelést kapok egy ilyen kérdés mellé, akkor teljes őszinteséggel válaszoljak. Mert ha ez nincs rendben, akkor hiába jön a tiszta, érdeklődő kérdés. Ha pedig ez bennem tiszta, akkor utána már könnyebben tudok "válogatni", hogy kinek, mikor, mit, hogyan mondok. Ez olyan nekem, hogy van egy teljes almám, és abból tudok felet adni valakinek, de ha csak a felét hoztam el otthonról, akkor nem tudom az egészet odaadni neki.

Megkaptam az e-mailt, és fel tudjuk venni a kapcsolatot az oldalról, érdekel minden lehetőség, ahol ilyen dolgokról lehet eszmét cserélni :-)

üdv,
Nóri

Kisvic írta...

Igen, igazad van. A kérdés az, hogy tisztában vagyok-e önmagammal és szembe merek-e nézni önmagammal, merem-e vállalni önmagamat és van-e elég bátorságom hozzá, hogy fejlődjek és kötelességemnek érezzem csiszolni magamon. Ehhez kell egy nagyfokú önismeret és konkrét, világosan megfogalmazott célok, tudni kell, hogy honnét hova akarok eljutni, milyenné szeretnék válni. :)

Blog Widget by LinkWithin
Hobbies