2010. január 20., szerda

Az őszinteségről

Minap Zizitől kaptam a Kreatív blogger díjat, és egy megjegyzést, miszerint őszintének találja a blogomat. Újabb kört futottam hát az őszinteség témájával, vizsgáltam innen-onnan, és megint pár dologra rájöttem.
Az őszinteséget nap mint nap gyakorlom, kisebb-nagyobb sikerekkel: néha túl radikálisan, néha túl burkoltan - keresem a közepet, azt, hogy lehet valamit úgy őszintén kifejezni, hogy bennem a tartalma ne sérüljön, tehát ne addig csomagoljam, burkoljam, míg a mondanivalóm elveszti az eredeti jelentését, azt, aminek én szánom, ugyanakkor ne legyen túl direkt, odamondós, kritikus, ironikus, szemrehányó, erőszakos, vagy bármi más olyan negatív hatással bíró, ami akadályozza a befogadhatóságát másoknál. Nagyon nehéz, főleg, ha elragadnak az érzelmek.

Mostanában, mióta a kimondást gyakorlom, sokszor érzem magam morgolódósnak, de mihelyst kijön belőlem - helyes formába öntve - a frusztrációm, az egész belső zizegés elmúlik. Elfojtás helyett kimondás - kész gyomorműtét, csak kés nélkül, felszabadítja a bent ragadt energiákat a hármas csakrából, a dühöt, frusztrációt, kisebbrendűségi érzéseket, stb. Nincs gyomoridegesség, gombóc, remegés, stb., hanem van megkönnyebbülés, átölelős-beburkolós elernyedés, amikor az ember szeretetteljes meghallgatásra talál, és érzi, hogy olyan emberekkel van körülvéve, akikkel ezt megteheti, kifejezheti azt, ami benne van, nem fognak megsértődni, nem fogják félreérteni, nem indul be egy újabb játszma, hanem elfogadják, megértik, tiszteletben tartják, hogy most ezt érzem. Keresik az igazságtartalmát, megfontolják és egy közös alkotómunka veszi kezdetét: hogyan tudjuk együtt átalakítani az életünket, együttműködéseinket, kapcsolatainkat ennek az újonnan kimondott dolognak a fényében.



Ilyenkor nagyon hálás vagyok, hogy ilyen emberek vannak körülöttem, és hogy általuk lehetek saját magam, mert az ő elfogadásuk, befogadásuk "engedi meg nekem" azt, hogy helyesen jöjjön ki belőlem az, ami idebent feszít. Nem kell azzal a gondolattal hadakoznom odabent, hogy mit fognak szólni hozzá, és már másítom is meg gyorsan a mondanivalómat, vagy csillapítom a súlyát, vagy el sem mondom, inkább lenyelem, nehogy konfrontáció legyen, vagy ne szeressenek azért, mert kimondom a véleményemet. Nincs szeretetfüggőség bennem, nem attól működnek a kapcsolataim, mert mindenhez bólogatok, alkalmazkodok, hanem mert a kimondással, őszinteséggel és megújulási, változtatási képességgel próbálom működtetni. Ez teljesen új dimenziókat nyit számomra, fantasztikus és felemelő érzés, szó szerint megkönnyebbül az ember. A sok-sok elhallgatás, ki nem mondás mind ott ül a lelkünk mélyén és tudatalatt stresszel bennünket, de csak rajtunk múlik, mikor vesszük a fáradtságot, hogy felszínre hozzuk őket és őszintébbé tegyük a kapcsolatainkat.


Számomra a másik fő tanítása ennek a kérdéskörnek az, amit már fent is pedzegettem: én is hozzájárulok ahhoz, hogy a másik ember velem őszinte tud-e lenni vagy sem. Ha félnie "kell" tőlem, azaz a reakcióimtól, a játszmáimtól, hogy megvonom tőle a szeretetemet, stb, akkor nem lesz velem őszinte. De ha előítéletek nélkül elfogadom, befogadom, amit mond, és keresem az igazságtartalmát, és főként el is tudom ismerni, ha neki van igaza, akkor ki meri mondani azt, ami belül feszíti. Kettőn áll a vásár, mondják, és milyen igaz. Sokszor vetjük a másik szemére, hogy "nem vagy velem őszinte", de csak kevésszer nézzük meg azt, hogy mi miben, hol, hogyan akadályozzuk meg azt, hogy őszinte tudjon velünk lenni az illető.

Van egy nagyon jó barátném, aki az utóbbi időben többször kifejezte nekem - mindig nagyon hálásan és csillogó szemekkel -, hogy olyan jó, hogy nem sértődök meg semmin és hogy nekem elmondhat dolgokat, ami benne van, még akkor is, ha az nekem nem biztos, hogy tetszik, hangozhat kritikusan, lehet félreérthető, stb. Ezek mind feltételes módok, mert rajtam múlik, hogy kritikának veszem-e, félreértem-e, vagy elfogadom tőle. (Igen, egyelőre a személyen hangsúly van, mert nem mindenkitől tudunk befogadni, elfogadni dolgokat, még a szimpátia-antipátia ereje határozza meg, hogy kitől igen, kitől nem. De ez később tudatossággal kiterjeszthető, ebből lesz előítéletmentes elfogadás, nyitottság mindenki felé. Tudom, nagy szavak, de működnek.)

Tehát lehetséges, hogy azért blokkoljuk, akadályozzuk a másikat az őszinteségében, mert mi nem akarunk szembesülni a mondanivalójával, mert akkor változtatnunk kellene. Ehelyett inkább fenyegetettségben tartjuk, nem teremtünk olyan közeget, amiben elmondhatná, nem nyílunk meg felé, nehogy kibújjon a szög a zsákból és dolgoznunk kelljen az üggyel. Igazi struccpolitika, csak egy burkolt, "finomabb" formában, de a lényege ugyanaz: az elkerülés. Átverjük magunkat, tehát nem vagyunk őszinték magunkhoz, csak épp ilyen játszmába burkoljuk, és a másikra mutogatunk közben.
Legyünk tehát őszinték, de figyeljünk arra is oda, hogy mások is őszinték lehessenek hozzánk, mert ez ugyanúgy hozzátartozik a saját magunkkal való őszinteséghez, mint az, hogy mi kimondjuk másoknak azt, amit gondolunk.

4 megjegyzés:

cicukám írta...

hú de nehéz dolgot feftegetsz!Hasonló gondolataim illetve problémám van egy barátnőmmel. Idézlek jó?
"Tehát lehetséges, hogy azért blokkoljuk, akadályozzuk a másikat az őszinteségében, mert mi nem akarunk szembesülni a mondanivalójával, mert akkor változtatnunk kellene."
Érzem, hogy a lány nem őszinte.
próbálom "kiugrasztani a nyulat" a bokorból, de nem megy.Hárít, maszatol, álkifogásokat sorol.én így érzem.Lamentálok, hogy finoman, esetleges szituációra bukkanva, rákérdezzek. Lehet, hogy megsértődik egy életre. Nem szeretném.Nehéz játszma ez annak aki felismeri:-P

Unknown írta...

Én ilyenkor el szoktam gondolkodni azon, hogy ha nem tudunk őszinték lenni egymáshoz, akkor az milyen kapcsolat, barátság...? Egy barátomtól azt várom, hogy legyen hozzám őszinte, mondja el a véleményét rólam, a viselkedésemről, stb, még akkor is, ha az elsőre nem tetszik nekem. Ugyanezt én is megteszem a barátommal. Ki más mondja meg egymásnak ezeket, mint a barátok? Náluk biztos lehetek benne - ha tényleg jó barátok és nem intrikáznak -, hogy szeretetből mondják, nem azért, hogy megsértsenek, stb. Tegnap én is kaptam visszajelzést, és hálás vagyok érte, hogy ilyen barátaim vannak.

A nyúlugrasztás helyett a rákérdezést javaslom. Azt vettem észre, hogy eszméletlen sok felesleges kört futunk magunkban, vagy egymással azért, mert nem beszélünk, kérdezünk, hanem csak feltételezzük, hogy a másik mit és miért csinál. pedig egy szimpla kérdésünkbe telne tisztázni...

ivan írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
ivan írta...

Elnézést kérek,a megszólítást elírtam,(mégis csak öregszem),de a többi hozzá szólás jó helyre ment.(ha bele olvasol a blogomba,nem fogsz rajtam meglepődni,általában mindig "alakitok" valamit.blogom:Őszülő

Blog Widget by LinkWithin
Hobbies