2009. november 7., szombat

Vegáknak, nem vegákról

Foglalkoztat mostanában az a kérdés, hogy viszonyulunk másokhoz, mennyire vagyunk elfogadóak, vagy éppen nem. Mit teszünk akkor, ha egy velünk, életmódunkkal, gondolkodásunkkal teljesen ellentétes nézőponttal találkozunk. Sokminden van bennem átalakulóban, és ahogy az eddigi cikkek, a jelenlegi is saját önreflexiómból, hibáim felismeréséből és a konklúziók levonásából fakad. Szólhat ez a cikk csak a vega-nem vega kérdéskörről, de szólhat általánosságban, bármilyen életterülettel kapcsolatban.

Fogadd el, és ő is elfogad téged.

Azt vettem észre, hogy akkor kérdőjeleznek meg mások valamit bennem, az életemben, tevékenységemben, életmódomban, viselkedésemben, stb., amikor nem vagyok rendben az adott témában. Például ha valaki állandóan olyan helyzetbe kerül, hogy megkérdőjelezik valamilyen döntését, akkor kérdés, hogy az a döntés mennyire erős, stabil benne, mennyire tudja felvállalni, helyesen kommunikálni, kezelni, elfogadtatni másokkal. Ezek amolyan próbákként is felfoghatóak, amikor is segit a külvilág abban, hogy észrevegyük a belső ingatagságunkat, vagy a rossz kommunikációnkat és változtathassunk rajta.

Van egy ismerősöm, aki kb. 12 éve vegetáriánus, és szenvedélyes állatvédő, emiatt a mai napig vérre menő, meddő vitákba keveredik másokkal, ismeretlenekkel a témában. Egy jó ügyért harcol, de rossz eszközzel: erőszakkal és el nem fogadással. Eleve harcol, és nem kiáll. Ha én nem fogadom el a másikat és harcolok ellene, akkor már negativ energiát küldtem felé ("dehát vedd már észre, hogy..."). Miért csodálkozok, ha beindul benne a háritás és az elutasitás, elkezd visszatámadni ("hát a növényeknek is van lelkük")

Valami ELLEN harcolni vagy valamiÉRT tenni.
Az emberekkel harcolni az állatokért, vagy a környezetért, vagy a világbékéért szerintem meddő és paradoxon. Az emberekkel nem harcolni kell, hanem nevelni, példamutatással. Minap mentünk Budapest utcáin és egy piros lámpánál két banánhéj "kiszállt" az útra, a betonra. Rögtön beindult bennem az első reakció, hogy megmondanám neki, hogy mégis mit képzel, legalább az árokig, a földig dobta volna el, ahol lebomlik, de aztán rájöttem, hogy egyszerűen a szocializációjából hiányzik az, hogy a szemetet a szemetesbe dobjuk, nem az útra. Ahogy ez Egyiptomban is igy van, mert az emberek évezredeken át úgy éltek, hogy az akkor még természetes táplálék melléktermékeit bárhol el lehetett dobni, mert az pár hónap alatt lebomlott, nem úgy, mint a mostani szemetünk, ami évezredekig velünk fog élni, már ha lesz egyáltalán annyi időnk... Ha a nevelésből adódik valamilyen hiányosság, akkor azt bármikor lehet pótolni. Igen, nehezebb, mint gyerekkorban, de nem lehetetlen. Az, hogy az állatok "használati tárgyak", vagy megbecsült élőlények a számunkra, szintén a családból eredeztethető. És mint minden családi mintát, berögződést, ezt is meg lehet változtatni, ha valaki nyitott rá. A nevelő részéről türelemmel, elfogadással és szeretettel. Ez a valamiért való tevés.

Nem kell megmondani a tutit. Mi igy élünk, valamilyen okokból kifolyólag, ez lehet egészségügyi, morális, gazdasági, vallási, spirituális, stb. De ha valaki megkérdezi, miért nem eszek húst, nem próbálom felnyitni a szemét sem a vágóhidakon történtekről, sem a húsevés szellemi hatásairól, hanem azt mondom, hogy több okból sem értek vele egyet, ezért igy döntöttem. Ha valaki elmondja a véleményét, hogy ő szereti a húst, akkor azt mondom, ok, és ezzel a téma lezárva, mert nincs itt az ideje, hogy tudatosságról beszéljek neki. Ha kérdez, és nem provokativan, hanem valódi érdeklődésből, tehát megnyilt a téma felé, szivesen mondok dolgokat, de csak annyit, amennyi befogadható neki.

Nem kell tételesen rácáfolni, szembesiteni, nem kért magyarázatokat adni, információval elárasztani. Ez is erőszak ugyanis. Elég, ha ezek bennünk megvannak, mi tudjuk, hogy miért nem eszünk húst, de nem kell ezt mindenáron másoknak is bebizonyitani. Csak ha a fent emlitett befogadást, érdeklődést, megnyilást tapasztaljuk. Egyébként csak az "erőszak erőszakot szül" elv lép életbe, és az kinek jó?

Erőszakos hatás alatt még senki nem lett sem vegetáriánus, sem állatvédő. Ezek - jó esetben - mögöttes hitből, belső meggyőződésből fakadnak, és ezt szerintem erőszakkal nem lehet elérni. Emlékszem arra, amikor én vegetáriánus lettem, egy akkori kollégám, mostani jó barátom által. Egyszer sem mondta azt, hogy "te büdös banya, miért eszed meg a húst, hiszen az egy valaha élt és kegyetlenül legyilkolt állat teteme...". Hanem szeretettel és elfogadással válaszolt azokra a kérdéseimre, amit valószinűleg akkor már kismilliomodszorra kapott meg, de mivel látta bennem az érdeklődést, türelmesen és egyre mélyebben válaszolt. Nekem ő nagy példa arra, hogy lehet ezt jól csinálni és igyekszem én is hasonlóan kommunikálni.

Nem kell meggyőzni, tériteni. Igenis vannak olyan emberek, akiket nem érdekelnek az egészségügyi szempontok, sem az, hogy állatok meghalnak a húsevés miatt. Ez van, máshol tartunk. Meddő talajba kár vetni, mert nem fog kikelni. De ehhez egy a fontos: felismerni és megkülönböztetni a meddő talajt a termékenytől!

Nem kell belemenni vitákba. Az önmagunk felvállalása nem egyenlő a feszültségkeltéssel. Nem az a cél, hogy senkinek soha ne mondjunk semmit a vegaságunkról, bújjunk el egy sarokba a munkahelyünkön és úgy együk meg az ebédünket, és ki se derüljön, hogy azok vagyunk, de az sem, hogy mindenhol fennkölt hirdessük ennek az életmódnak a világmegváltó és egetrengető hatását (egészségügyileg, morálisan, szellemileg, stb.). Segithetjük mások megértését, ha tényleg meg akarják érteni, nyitottak a téma felé. De a provokációkba kár belemenni, mert az eleve negativ energia, és - hacsak nem már azon a szinten állunk - ez általában belőlünk is azt hozza ki. Ilyenkor érdemesebb azon elgondolkodni, miért kavar fel ennyire ez a téma, hogy mi is indulatossá, ironikussá, lenézővé, pikirtté válunk. Az első bekezdés tükrében ez rólunk is szól, arra mutat, hogy mi sem tudjuk kezelni a témát, mert ha tudnánk, továbbra is szeretetteljesek maradtunk volna.

Elmagyarázhatunk okokat, elveket, amiket követünk, de nem kell magyarázkodnunk. Amikor valaki támad, vagy mondjuk "csak" provokativan kérdez, ami rejtett támadás, akkor ezzel felül akar kerekedni rajtunk. Ér minket egy negativ energia, amire mi sokszor szintén negativval válaszolunk, hiszen nem akarjuk, hogy lenyomjanak, és már ki is alakult a harc. A magyarázkodás ennek a harcnak a következménye, amit az alulra kerülő fél alkalmaz. A provokativ, támadó kérdésekkel a kérdező magához ragadja az irányitást, és pont erre megy ki a játék, amig abban mi is partnerek vagyunk. De nem kell harcolnunk, nem kell mindig mindenkor felvenni a kesztyűt és beszállni a ringbe, és ez nem egyenlő a megfutamodással, csak a megkülönböztető képességünk használata, miszerint meddő vitába kár beszállni.

A vitából való kiszállás is történhet lenézően, vagy szeretettel. Ha azt érzi a másik fél, hogy nincs értelme támadnia, abba fogja hagyni. Sokszor ezek csak energia-elszivásra irányuló játszmák, amiből mi tudunk kilépni azzal, hogy nem adunk energiát, pl. nem tud felidegesiteni, kimozditani, provokálni a másik fél.

Nem vagyunk ettől jobbak, ezért semmi okunk nincs arra, hogy felsőbbrendűnek érezzük magunkat. Ez a mi döntésünk, utunk, és járjuk is bátran, de ne itélkezzünk azok felett, akik máshogy élnek, gondolkodnak, máshol tartanak.

Ha harcolok ellene, meg akarom változtatni, akkor az el nem fogadás és nem szeretet. Ha szeretem, elfogadom olyannak, amilyen. Minden hibájával együtt, minden nézetkülönbség ellenére.

5 megjegyzés:

siccike írta...

Teljesen egyetértek!:-)

Ági, aki főz írta...

Ez nagyon érdekes, csak az motoszkál bennem, mindig ez a fránya kis ördög, hogy ki az a szent életű próféta, aki képes így élni az életét? Mármint még ha igyekszik is az ember, nem ismerek senkit aki képes ennyire indulatok nélkül, tudatosan és nyugodtan élni az életét akármilyen területről legyen is szó. Persze szebb világ lenne, ha ilyenek lennénk, de számomra ez inkább álomképnek tűnik. Neked megy?

Névtelen írta...

Nagyon köszönöm, sokat segítettél.

Ezzel küzdök magam is, egyrészt, a másik minél kisebb befolyásolása, másrészt az, hogy mi az a határ, ami elválasztja a toleranciát az ingorációtól.

Mert hát, nem sok a különbség, kívülről legalábbis.

Ha valaki fontos nekünk bármilyen okból, akkor nehéz nézni, hogy a esetleg a szakadék felé száguld. Nehéz a féltés és a túlféltés között meghúzni a határvonlat.

A másik, hogy vannak emberek, akikkel szívesen beszélgetnék némely témáról, és érdekel a véleményük.

Amit írsz, jó azoknál a dolgoknál, amikben 100%-ig biztiosak vagyunk. De mi van, ha tévedünk? Akkor nem mesterséges falat hozunk létre ezzel a "technikával"? Mert azzal, hogy "érdemben nem foglalkozunk" a z ő álláspontjával, nem is engedjük közel magunkhoz, hogy esetleg a mi nézetünkre hatással lehessen. És mi van, ha én tévedek, és ő gondolja jól?

Szerintem nagyon nehéz megtalálni a helyes egyensúlyt. Talán egyszer menni fog.

D.

Szabó Gábor írta...

Jók a gondolatok, de bennem motoszkál az az érzés milyen fokig szükséges ez a belenyugvás és megértés... ennyi erővel akár legyinthetünk, hogy valaki kitöri a frissen ültetett fát, összefujja sprével az új szobrot, belerúg a kutyába, veri a gyereket, vagy a legprofánabb módóm elegánsan eldobja a csikket, dohányoz zárt helységben (ahol tilos a dohányzás).

Ezek mind olyan mindennapos esetek amit senki se vesz komolyan, szemet hunyunk felttük... így van ez jól?

HOl van a felelősség? Ha egyre több ember kinyitná a (kultúrált udvarias módón) száját, azt gondolom lenne nevelő célzata. Ehelyett mi van? Meghunyászkodás, fülét farkát behuzza, aki morális elvek szerint él.

UDVARIASAN mindig lehet és kellene is kiállni azon értékek mellett amit képviselünk. szerintem.

Norci írta...

Ági,

Dehogy megy mindig! Én sem vagyok szent. Ez egy hosszú folyamat,és ezek a gondolatok inkább törekvésre, mint görcsös akaratra, megvalósitásra ösztönözzön bárkit is. Nem fog senkinek sem holnapra sikerülni, de minél inkább azon van, hogy sikerüljön, annál jobban fog menni. A gyerek sem áll fel és jár egyik napról a másikra, ugyanigy lelki szinten sem lehet pillanatok alatt változást elérni. Csak munkával, lépésről lépésre. Egyik területet a másik után beazonositani, folyamatos önreflexióval. Nézni, figyelni, hogy mikor milyen fajta egoizmusból akarunk valamit csinálni és minél hamarabb korrigálni. Van, hogy csak pár nap múlva esik le, hogy valamit rosszul csináltunk, de aztán már csak egy nap, aztán pár óra, és majd egyszer jól is csináljuk. Szerintem az álomkép akkor válik valósággá, ha fokozatosan haladunk felé, nem akarjuk átugrani a köztes lépéseket és rögtön 1-ről 7-re jutni...

D,

én is sokat gondolkodom a közönyösség és az elfogadás közti vékony mezsgyén. Mert nagyon is vékony, de szerintem meg lehet találni. Ez egy erős érzés/hit bennem, hogy mindig megvan a két szélsőség közti arany közép, csak maximum még nem találjuk. De aki keres, talál... máshogy nem megy, csak kereséssel.

A tévedés lehetőségét minden pillanatunkban hordozzuk, ezzel meg kell barátkozni. Nekem iszonyat nehéz volt, még most is gyűröm. De egyre inkább átérzem, hogy a semmit tevésnél a "lehethogyrosszatteszek" cselekedet még mindig jobb. Megéltem egy nagyon passziv időszakot, amikor imádkoztam az amúgy belőlem mindig áradó aktivitásért, lelkesedésért. Csak akkor veszi észre az ember az ösztönös jót magában, amikor az valamiért eltűnik.

Szerintem valamilyen szinten be kell engedni a másik véleményét is, meg kell vizsgálni, mert lehet, hogy van benne igazság, nem véletlen mondja éppen ott, éppen nekem. Ha őszinte vagyok magamhoz, meg is találom benne rögtön. Az is lehet, hogy azért támadóan fejezi ki a véleményét (ami amúgy meg jogos és igaz!), mert máshogy nem tudja, nem tanulta meg még szépen elmondani. Bármi lehetséges, és szerintem csak az segit, ha magunkban elmélyedve keressük az igazságot.

Pl. ez az irás Ági blogján kerekedett vitából és baráti beszélgetésekből, egyéni elmélyedésből is született. Láttam, hogy milyen vélemények vannak rólunk, vegákról, és napokig kerestem, hogy rám ez igaz-e, ha igen, hogyan lehetne ezen változtatni, stb. Mennyi az ottani véleményekben a szubjektivitás, mennyi az objektiv valóság. Ez a "tények és vélemények szétválasztása" gyakorlat, ami nekem nagyon sokszor segit a tisztán látásban.

Gábor,

a közöny és a görcsös megváltoztatni akarás között ott az arany közép, ezt kellene becélozni. Én azt szoktam csinálni, hogy ha nem tudok kulturáltan megnyilvánulni, inkább nem teszem sehogy, mert csak ártanék. Viszont gyakorlom a szeretetteljes, de határozott megnyilvánulást olyan emberekkel (nem idegenekkel), akiket ismerek, barátaim, és tudom, hogy nem értik félre, sőt, segitenek kifejezni a dühömet. Aztán majd lehet "nagyban" is fellépni, hamár kicsiben megy. Szerintem a fokozatosság, a gyakorlás elengedhetetlen.

Egyébként teljesen igazad van, a cél a kulturált kiállás az elveink mellett. Nem erőszakkal, nem félelemből, nem megváltoztatási, megtéritési szándékkal. És ezt akkor tudjuk megtenni, ha mi már stabilak vagyunk az adott témában. Hogy ezt a stabilitást, biztonságot, bizonyosságot hogy lehet megszerezni, az már más tészta...

Blog Widget by LinkWithin
Hobbies