Dehát ez alap?! Most akkor ki a macerás?

Reggel a Danubiust hallgatva gondoltam tovább a fiúk beszélgetését. A téma az éttermi és egyéb kiszolgálás volt, hogy mennyire jó érzés az embernek, ha kedves a pincér, nem nyűgös, nem húzza a száját, ha kérek valami extrát, és ha még meg is kérdezi, hogy ízlett-e az étel, stb. Egyszóval, ha odafigyel rám.

Azt hiszem, mi, vegák aztán elég sokmindent tudunk a pincérekről, éttermekről, már aki még próbálkozik "normál étteremben" való rendeléssel... Mit várhatunk el egy étteremben?

• "Nálunk macerásabb vendéggel ritkán találkoznak" - gondolja az egyik felem.
• "Dehát csak egy egyszerű, adalékanyagoktól mentes lecsót kértem". "Ez alap, hogy tudjon nekem olyat készíteni, amit megeszek. Elvégre egy étteremben vagyok." - mondja a másik.

Akkor most macera vagyok, vagy sem?

Felfogás kérdése. Sokféle pincérrel, séffel találkoztam már az elmúlt években. Volt, hogy örömmel fogadták a "különcségemet", kreatív és nagyon finom ételt kaptam, de olyan is volt, hogy a pincér háromszor jött vissza, és követelte, mondjam meg, pontosan mit szeretnék, mi legyen benne, milyen fűszerek, stb.

Magamból kiindulva próbáltam egy olyan "taktikát" kifejleszteni az ilyen esetekre, ami megmozgatja - legalábbis reményeim szerint - a séfeket. Elmondtam részletesen, miket nem eszem, viszont rábíztam, hogy ezek nélkül mit készít nekem, legyen meglepetés. Volt, hogy nagyon jól sült el a dolog, és a szakács örült, hogy kiélhette kreativitását, mindketten elégedettek voltunk. Az utolsó pillanatig nem tudtam, hogy mit kapok, pedig viccesen ki akartam húzni belőle, de nem lőtte le a meglepetést, hamár azt kértem. Valaki viszont nem tudott ezzel a helyzettel mit kezdeni, nem látta benne sem a kihívást, sem a kreativitást, csak a frusztrációt, hogy erre nincs felkészülve és mégis mit adjon elém. Volt, hogy nyers padlizsánkockákat kaptam a salátámba...

Mások vagyunk, ez a helyzet. Valaki így, valaki úgy reagál a feldobott labdára. De a mi részünk az az ügyben, hogy hogy dobjuk fel azt a labdát? Követelünk vagy előzékenyek vagyunk? Elvárunk, vagy mindenért hálásak vagyunk? Ha vendégségbe, esküvőre, stb. megyek, akkor nem várom el, hogy legyen nekem való étel. Ha mégis van, örülök neki. Mert valahol tudom és elismerem, hogy más vagyok, és nem várhatom el mindenkitől, hogy ezt kiszolgálja. Pl. Anyukámtól sem várom el, hogy főzzön nekem mindenféle vegán finomságot. Ha van hozzá kedve, ihlete, akkor örömmel fogadom.

Miért várom el, hogy bárki bárhogy is viselkedjen? Legyen az az Anyám vagy a pincér. Vagy ha nem úgy viselkedik, ahogy várom, miért veszem magamra?

Valaki azt mondja, hogy dehát miért örülök ennyire annak, hogy kedves volt a pincér, eladó, bárki, hiszen ez a dolga, én vagyok a vevő, vendég, stb. Merthogy ez alap, hogy valaki megkérdezi, hogy ízlett-e az étel, hogy mosolyog, hogy udvarias, stb.

Mikor alapnak tekintünk dolgokat, akkor tulajdonképpen elvárunk. Az elvárás pedig sok szempontból nem jó, ezúttal arra az aspektusra gondolok, amivel megöli a hála érzését. Onnantól kezdve, hogy alapnak tekintünk valamit, nem értékeljük az adott dolgot. Ha viszont tudunk mindennek örülni, amit kapunk, minden nem elvárt mosolyt, kérdést, mondatot, figyelmet, gesztust, stb. extrának tekintünk, sokkal szebb lesz az életünk.

Körkérdés: nektek milyen taktikátok van az éttermi rendelésre, helyzetekre? Milyen pozitív tapasztalataitok vannak? Mi segítette ezt elő?