Munkát váltok VIII. - Rögös utam az aktatologatástól a selyemfestésig

A selyemfestés - kezdeti lépések


Korábban festettem már üveget, és érdekelt, hogy vajon milyen selyemre festeni, de olyan misztikus, megközelíthetetlen volt, hogy csak futó gondolat volt bennem, hogy kipróbáljam. Aztán egy barátnőm felvetette, hogy ő is kipróbálná. Több sem kellett, időm volt, mint a tenger, vettem három-négy kis üvegcse festéket, kevertem belőle színeket, és már festettem is. Rögtön négy mandalát egy kendőre. Kísérleteztem a vízzel, festékkel, játszottam, néztem a reakcióját. Pár hét múlva már a barátaimat tanítottam festeni.

Mivel azt tudtam, hogy a gazdasági vonalat nem szabad döntésből választottam, hanem megfelelésből, felmerült bennem az igény, hogy hamár homár, és így kiüresedtem (értsd: semmi értelmét nem látom az életemnek) és besokalltam, és ha most itt a lehetőségem, hogy szabad akaratból válasszak, akkor én most a művészetet választom.

Elmondtam a férjemnek, hogy szeretném kipróbálni magam ebben, ő támogatott, és vettünk 5-6 darab kis selyemfestéket, kb. 5 ezer forintért, ugyanennyiért pedig selyemkendőt. Készített nekem festőkereteket, és elkezdtem a festést. Elindítottam egy blogot, a Selymetfestek.hu-t, ami egy ingyenes blogspotos blog, és publikáltam az első selyemkendőimet.

Hááááát, visszanézve őket 3 év távlatából: botrány... :-P Borzasztóak voltak, de én akkor a legbüszkébb voltam rájuk, mert az enyémek voltak, belőlem jöttek. De ez a folyamat része, hogy az ember beletanul valamibe, nem mehet tökéletesen, majd fejlődik, szebbek lesznek, most egyelőre ez van. Megjöttek az első vevőim, és kezdtem kapni a pozitív visszajelzéseket.

Munkát váltok VI. - Rögös utam az aktatologatástól a selyemfestésig

5. A mélypont

A kettővel ezelőtti ponton a besokallástól folytatom a történetemet.

Végül megmenekülök: kirúgnak, mert ők is látják, amit én - nem oda való vagyok, nem tudom jól csinálni azt a munkát. És persze már egy ideje nem is akarom, belefáradtam a kudarcba, a megfelelési kényszerbe, erőlködésbe. Bennük nincsenek félelmek, hogy nem találnak helyettem mást, aki jobb lesz, és igazuk is van. Akkor én miért félek, hogy nem találok jobb munkát, hivatást, munkahelyet? (félelmek rész)

Fellélegzek, lekerül egy csomó teher rólam, rögtön másnak érzem magam. Átmenetileg helyre kerülök, egy akadályon már túl vagyok. De még nem sejtem, hogy a lényeg még csak most jön: a fájdalmas, de annál hatákonyabb metamorfózis.

Közben évek óta erőteljesen foglalkozom önismerettel és már vagy egy éve gyullad bennem a láng, hogy ez így nem O.K., hogy nem találok örömöt a munkámban. Végignézem az életemet, és tiszta kudarc, soha nem tudtam jól csinálni a munkámat. Volt, hogy kevés volt a vezetés, nem kaptam elég instrukciót, segítséget a jó munkavégzéshez, vagy meghaladta a feladat a képességeimet. Volt, hogy korlátok közt éreztem magam, megfojtott az adminisztráció. A két szélsőség között keresem a közepet, amiben végre kiteljesedhetek.

De mi az O.K. a munkában? Keresem, de nem találom, nézem a szüleimet, barátaimat, ismerőseimet, sehol egy jó példa, aki szereti, amit csinál, örömét leli benne. (Egyedül Balázs, de ő ezt készen kapta, főiskola után egyből ehhez a céghez került, és bejött neki, soha nem dolgozott máshol. "Szerencsés volt" ebben, más a sorsa, neki majd később kell ezzel a témával szembenéznie.)

Ekkor jön egy adás a Tiszta Hangok rádión, ahol egy úriember a sikerről beszél, de nem anyagi, hanem lelki értelemben. Az örömteli munkáról, és hogy hogyan lehet a munkánk a hobbink. Kimondja azt, amire én is jutok a sok lelkizésem során, hogy nem O.K., ha napi 9 órát olyan munkahelyen töltök, amit nem szeretek, mert megöli a lelkemet - ezt már érzem én is, de hogyan tovább?

Felteszi a kérdést: hogyan tudok a hobbimból munkát csinálni? Hiszen ha hobbiként valamit csinálok, akkor azt nyilván szeretem. Akkor is csinálnám, ha nem fizetnének érte, sőt, munkahelyi lelki ártalmaim kompenzálásaképpen kisebb vagyonokat hagyok ott a kreatív hobby boltokban, hogy az esti alkotásaimhoz begyűjtsem a kellékeket. De miért ne csinálnám teljes időben azt, amit szeretek, és szívvel-lélekkel tudom csinálni? Ami lelkesít, örömöt okoz nekem és másoknak is, ami tényleg ad a világnak?

Már munkanélküliként tengetem az életemet, jön pár hónap depresszió, felkelni sincs kedvem, mert nincs miért/minek. Ha felkelek, akkor is bőgök, nem találom magam, az értékeimet, az életem értelmét, célját, semmit. Férjem azt mondja, hogy pihenjek nyugodtan, használjam ki ezt az időt arra, hogy megújuljak, de nem megy, nem tudok lazítani, megöl a bűntudat, hogy tétlen vagyok, nem keresek pénzt, élősködőnek érzem magam, akit eltartanak, amíg "keresi önmagát". Egyedül az alkotás lelkesít, de azt is látom, hogy nem elég szépek, amiket csinálok, sokat kellene fejleszteni, tanulni, stb.

Forgatom a kérdést magamban, hogy mi közöm a gazdasági vonalhoz? Egyáltalán kell-e, akarok-e ezen a területen dolgozni, miért jó, mire jó, hogy közgazdász diplomám van, mit kezdjek vele? Dolgoztam nonprofitban, mert azt gondoltam, ott vannak az értékek. Tévedtem. Átmentem a forprofitba, mert bár nem hittem benne, hogy ott találok értékeket, legalább ott meg tudnak fizetni, hogy fenntartsam magam. O.K. helyett K.O.

Megnézem a motivációmat, gondolatban visszamegyek a pályaválasztásomhoz, 14 éves koromba, amikor úgy döntöttem, hogy a gazdasági pályára lépek. Miért tettem? Rájövök, hogy természetesen megfelelésből - egy kamasztól nem lehet elvárni, hogy felelősen, saját döntést hozzon, amit aztán át is tud vinni a "döntéshozóin" (szülein).

Anyukám könyvelő-könyvvizsgáló volt, én meg jó tanuló, akit akkoriban a slágernek számító gazdasági szakközépbe vagy gimibe tereltek. Az előbbit választottam, főleg azért, mert Anyu azt mondta: "Csak közgazdász ne legyél!" Több se kellett, irány a külker szak a legmagasabb felvételi pontszámmal, innen meg már nincs megállás a diplomáig. 9 év tanulás sikerekkel, majd mégis munkahelyi kudarcok. Hogy is van ez???

Hogy lehet, hogy kiemelkedő adottságaimat, képességeimet nem tudom kibontakoztatni egy munkahelyen sem? Papírom van arról, hogy intelligens és kreatív ember vagyok, de ezt rajtam kívül senki sem látja, csak az önéletrajzomban leírva, és pár év és a sok kudarc után már én magam sem...

Foglaljuk össze, mit tudok magamról:

• ki akarom bontani a képességeimet,
• alkotni, teremteni szeretnék
• segíteni másoknak
• nem feltétlenül a gazdasági vonalon, hiszen nem szabadon választottam anno

Na jó, de mindezt akkor hol, mikor, hogyan, kivel, stb?

Aztán munkátlan hónapjaim alatt megismerkedem a selyemfestéssel...

Munkát váltok V. - Rögös utam az aktatologatástól a selyemfestésig

4. Munkaváltástól való félelmek - azaz a kifogások

Rövid kitérő az előző rész kapcsán: mivel magyarázzuk azt, hogy még mindig ott dolgozunk, valójában mi tart ott, milyen félelmeink marasztalnak a helyzetben.

• meg fogok-e élni az új munkámból? Viszonylag jól keresek, lejjebb adni nem tudom a hitelem miatt, akkor inkább maradok még egy kicsit a lapos vízben. Húzom az időt, hátha jobb lesz, úgyis azt mondják az okosok: "majd az idő megoldja". Csak nekem ne kelljen dönteni. Belül azért tudom, hogy a nem döntés is döntés és bár mennék már rég a fenébe innen, nem teszem, és ezzel a jelenlegit választom. Lakáshitelem van, amit fizetni kell, és nincs elég hitem ahhoz, hogy máshol is tudok ennyit keresni, meg fogok élni.
• egyáltalán találok-e másik munkahelyet, hiszen "válság van"... Mindenhonnan ezt hallani, mekkora a munkanélküliség, milyen hosszú az átlagos munkakeresési idő, mennyi a diplomás munkanélküliek aránya, jajj, mi lesz! Az egész csak arra jó, hogy a maradék kedvemet is elvegye a váltástól, lenyomja a fejemet a sárba, nehogy pozitívan láthassam az esélyeimet. Nehogy elhiggyem, hogy lehet jobb...
  
  A szüleim is tesznek rá egy lapáttal a félelmeimre. Látják, hogy szarul nézek ki, lefogytam, életunt és állandóan fáradt vagyok, de amikor felhozom, hogy váltanom kellene, jönnek az elszörnyedő tekintetek, és már látom is az ő félelmeiket, amit pillanatok alatt rám is nyomnak és sorolják az "ész érveket" a jelenlegi mellett. Mondom nekik, hogy "dehát nézzetek rám, megéri?" Lelkileg megnyomorodtam, és még ezt magyaráznom kell azoknak, akik szeretnek, és jót akarnak nekem? Az a baj, hogy a félelmük erősebb, a hitük gyengébb... Az enyém sem százas, nem bírja el még ezt a "segítséget".
• most kezdjek valamit előlről kitanulni? Az még rengeteg idő, addig miből élek meg? Beleteszek megint időt, pénzt, hogy képezzem magam, közben mellette dolgozom, a kettő teljesen kikészít.
• Egyáltalán mi mást csinálhatnék? Addigra, hogy ez felmerül bennem, a sok kudarc után nem ismerem a saját értékeimet, képességeimet, nem vagyok rendben magammal. Bújom az álláshirdetéseket, alig tetszik egy-két állás, és nem akarok oda jelentkezni, ahol nem szívesen dolgoznék, ha felvesznek. Eleve iszonyat magasak az elvárások az álláshirdetésekben, felesleges megpróbálni, úgysem engem akarnak, miért pont engem vennének fel?
  
  Közben ebédszünetben kiugrom interjúkra, alig érek vissza időben, és persze megy a titkolózás, hogy hol voltam. De ha a tükörbe nézek, nyúzott vagyok, akármennyi festéket teszek fel, kiül rám a lelki állapotom. Én sem venném fel magam, nem tudok jó benyomást kelteni, és nem is akarok jobbat, mint ami van, de az meg nem elég. Ki akar egy életunt céltalan alkalmazottat? Azt várják, hogy pörögj az interjún, megnyerő legyél, aktív, kedves, stb. Marketinges vagyok, simán el tudom magam adni másmilyennek, mint ami vagyok, de nem akarom. Senkinek nem lenne jó, előbb-utóbb úgyis kiderül, milyen vagyok.
  
  Sok interjún, ahol valamilyen számítógépes, logikai, iq vagy egyéb teszttel kezdődik a válogatás, rögtön tovább jutok, de aztán semmi. Megkérdezik, hogy miért akarok ott dolgozni, és hallom magam kívülről, hogy nem tudom megmagyarázni. A fejemre van írva, hogy ne vegyél fel, utálnám ezt a munkát is, közben hazudok magamnak, neki, az egész világnak. "Kell a pénz!", "Valamit csak kell dolgoznom" - ez van bennem. Motivációnak elég gyenge... és ezt nyilván ők is leveszik, kár a gőzért. Megint elvesztegettem újabb két órát az életemből, és ezt csak magamnak köszönhetem, mert a jelenlegi lapos víz helyett egy másikat akartam volna. De ezzel a céltalanságomat, kedvetlenségemet nem orvoslom, csak helyszínt váltanék, ahol tovább vegetálok.

• Először legyen valami tartalékom a "rendes állásomból", aztán majd egyszer váltok. Nem mondom azt, hogy kizárt, hogy ez működjön, de a legtöbbször ez a mondat a halogatás tipikus jele. Csak akkor tud megvalósulni, hogy ha konkrétumokat teszek hozzá, célokat tűzök ki, hogy mikor, mennyi tartalék elérése után, stb. Így megfogható, követhető, látom, mikor érem el azt a pontot, hogy váltanom kell, de ha valamiért ennek a célnak az elérése húzódik, "sosem tudok félretenni tartalékot", stb, akkor fogjak gyanút, hogy valójában nem is akarok váltani...
• Ahhoz, hogy valamibe belevágjak vállalkozóként, kell egy csomó pénz. Egyébként is el sem tudom képzelni azt, hogy a magam ura legyek, inkább csak mondják meg, mit kell csinálni, és megcsinálom. Persze ez meg untat, kevés, nem elégít ki, sőt, lázadok is ellene, viszont a több felelősségtől fázok.
  
  Mostani fejemmel már tudom, hogy egy átlagos vállalkozást elindításához a jó ötleten kívül nem sok kell az első lépésben, hacsak nem valami nagy termelő gépsor kell hozzá, de apró lépésekben haladva szép lassan minden meglesz. Csak kezdjem már el...
• hogy fogok tudni beilleszkedni? mi van, ha utálni fognak, nem fogom szeretni a munkát - igaz, most sem szeretem, de ezt már megszoktam... felmerül, hogy talán jobb is lehet, de ehhez még hinni is kéne benne, különben a 6.20-as gyors el is viszi ezt a röpke gondolatot.
• ott nem lesz az, ami itt (kötetlen munkaidő, juttatások, jó fej kollégák, stb. - megfelelő aláhúzandó). Még mindig próbálom fényesíteni a szart, hátha szebbnek tűnik. De már egyre kevésbé tudom magam átverni...
  
  Az a baj, hogy ezek nagy illúziók, amelyek fogva tartanak. Ilyen pl. a nagyon jól hangzó, de annál ártalmasabb kötetlen munkaidő, ami gyakorlatilag 0/24-es elfoglaltságot jelent, bármikor mozdítható vagy. Nem baj, ha olykor egy-két napot nem dolgozol (amikor épp nincs semmi sürgős), de ha van, akkor azonnal orrvérzésig nyomod a munkát. Tehát önszántadból aláírod azt, hogy innentől kezdve sem hétvégéd, sem születésnapod, sem nyaralásod, sem egyéb elfoglaltságod nem lesz, és nem szent semmi, ha bejön a munka. Márpedig a munka olyan, hogy bejön, nem illedelmes, nem várja meg, míg elmész nyaralni, nem adja meg neked azt a kegyelmet, hogy helyetted határt húz, és előbb-utóbb ki kell állnod a saját fizikai és lelki szükségleteid mellett. Ha viszont ezt nem teszed meg, és nem tudsz határt húzni, összefolyik a magánéleted a munkáddal, és azon kapod magad, hogy 5-6 éve nem volt egy szabad hétvégéd, nem nyaraltál, nincsenek barátaid, stb. Mert van egy kötetlen munkaidős állásod...

folyt. köv.

Munkát váltok IV. - Rögös utam az aktatologatástól a selyemfestésig

Ez a cikksorozat arról szól, hogy kerestem a kiteljesedést a munkában, és min mentem keresztül ahhoz, hogy depis aktatologatóból boldog selyemfestő lehessek.

Azért írom meg a történetemet, mert szinte minden nap találkozom olyan emberekkel, akik azt mondják: de jó neked, hogy te azt csinálhatod, amit szeretsz...! Titkon mindenki erre vágyik, és meg is van mindenkinek a lehetősége, a kérdés, hogy él-e vele?!

Az előző részek:

• Első rész
• Második rész
• Harmadik rész

3. Besokallás

Aztán már nem bírom tovább, minden nap megkérdezem magamtól, hogy mit keresek itt? Szűkül a tér - befalaznak egy ablaktalan recepciós pulthoz -, megfulladok, alig várom, hogy dél legyen, mehessek ki a szabadba ebédszünetre. A francba, vissza kell menni, még két óra... még egy... mikor lesz már öt, hogy hazahúzhassak, és scrapbookozzak, ékszert készítsek, üveget fessek, vagy bármit, csak a két kezemmel, értékeset, szépet, örömmel. Áradni, alkotni, szárnyalni...

Hol jön el az a pont, amikor már nem bírod tovább, és égető szükséggé válik a váltás, a saját utad keresése? Nálam szó szerint égető volt: a gyomrom és az idegeim elég szorgosan jelezték, hogy valami nincs rendben. Állandó gyomorgörcs, fáradtság, alvásigény, vashiány, zombi lelkiállapot, kedvetlenség, céltalanság, depi, stb.

Nálad mi ez a pont? Mi kell még ahhoz, hogy lépj?

• Egy gyomorfekély?
• Állandó szorongás, amikor a munkahelyedre gondolsz? Amikor már hétvégén sem tudsz lazítani, mert frusztrál a hétfői kezdés és a rád váró feladatok nyomasztása?
• Amikor olyat várnak el tőled, amit sem a gyomrod nem vesz be, sem kapacitással, képességekkel nem bírod?
• amikor nem érzed a megbecsülést, vagy hogy egyáltalán emberszámba vesznek?
• Amikor azon veszed észre magad, hogy alig várod, hogy menekülj haza vagy bárhova, csak ki a munkahelyedről, hogy végre fellélegezhess, és azt csináld, amit szeretsz?

Sokan nagyon sok ilyen érzés után sem lépnek, nekik jól jön a változtatáshoz egy jólirányzott létszámleépítés is... hamár magadtól nem léped meg, nyugi, hozzásegítenek. Hiszen ha nem szereted, nem tudod jól végezni. Ha nem végzed jól, általában észreveszik, és ha észreveszik, motiválnak: vagy a változásra, vagy a váltásra, esetleg ilyen sorrendben.

Közben megismerkedek későbbi férjemmel, Balázzsal, aki fordulatot hoz az életembe: ő az első példa arra, hogy van olyan, aki szereti és szívesen végzi a munkáját. Látom rajta az örömöt, és úgy döntök, én is ezt szeretném. Még nem tudom, hogyan, mit, merre, stb, de erőt ad, hogy ez nem csak az én ideám, hanem létező dolog, hogy emberek örömmel dolgoznak. Legalább már valami perspektíva, cél lebeg előttem...

folyt. köv.

Munkát váltok III. - Rögös utam az aktatologatástól a selyemfestésig

Ez a cikksorozat arról szól, hogy kerestem a kiteljesedést a munkában, és min mentem keresztül ahhoz, hogy depis aktatologatóból boldog selyemfestő lehessek.

Azért írom meg a történetemet, mert szinte minden nap találkozom olyan emberekkel, akik azt mondják: de jó neked, hogy te azt csinálhatod, amit szeretsz...! Titkon mindenki erre vágyik, és meg is van mindenkinek a lehetősége, a kérdés, hogy él-e vele?!
Az előző részek:

•  Első rész
• Második rész

2. Jelek, amik azt mutatják: nem oda való vagyok

Avagy a demotiváltság jelei

• Nem látom értelmét a munkámnak, aktatologatásnak nevezem, csak hogy ébresztgessem magamat a helyzetből. Hátha ez a nyers megfogalmazás segít lépni. De nem, még mindig visszatartanak a félelmeim. Ülök a szkennerrel szemben, gépre viszem azokat a dokumentumokat, amiket valaki nagy okosan kitalált, hogy milyen jó lenne, ha digitálisan meglennének, de mindenki tudja, hogy soha a kutya sem fog rájuk nézni. Körülbelül úgy érzem magam, mint a kommunizmusban, amikor egyik helyről átlapátolták a földet, majd vissza. Közben azt érzem, hogy a kezeim teremtésre vannak, áradnék kifelé, de nincs hozzá sem tér, sem idő, sem lehetőség. Áradás helyett lassan, de biztosan sorvadok el.
  

• Képességeim alatti pozícióban vagyok, és ez felőröl. De még ez sem lenne gond, ha jól tudnám csinálni, de ezek az adminisztratív dolgok tőlem teljesen távol állnak. Nem az a precíz, pontos, rendszeres ember vagyok, és nem tudom magam rászorítani. Szinte megalázó, hogy diplomával fénymásolok, szkennelek, kávét főzök, ajtót kezelek. Nem azért, mert nincs bennem alázat, hanem mert a bennem lévő képességeket nem használom. Van két nyelvvizsgám, de németül 6-7 éve meg sem szólaltam, kb. kidobhatom... az angolt is havonta egyszer egy sablonlevél megírására veszem elő, ezért egyre kevésbé merek megszólalni, pedig folyékonyan beszéltem gazdasági nyelven. Eltékozlom azt, amit olyan sok munkával, szorgalommal megszereztem.

• Napról napra butulok el, egyre nehezebben fogom fel a dolgokat, amiket mondanak, magyaráznak nekem, nézek ki a fejemből. A napfény hiánya miatt minden bajom van, hálni jár belém a lélek. Alig várom, hogy kijussak az irodából, reggel pedig gyomorgörccsel megyek be. Kedvetlen vagyok, csak árnyéka a régi - és a mostani - pörgős önmagamnak, aki tele van élettel, ezer ötlettel, szereti az embereket, optimista, stb.

• Folyamatos kudarcélményem van, nem tudom, és nem akarom megcsinálni azokat a feladatokat, amiket rámsóznak. Halogatok, pedig tudom, hogy egyre rosszabb lesz.

• értéktelenség érzet, kb. mintha levegő lennék, a "nagyok" (főnökeim) átnéznek rajtam, emberszámba sem vesznek. Számukra kiszolgáló személyzet vagyok, egy gép, aki időre precízen végrehajtja a feladatát. Az, hogy mi foglalkoztat, milyen ember vagyok, senkit sem érdekel, de innentől kezdve motiválni sem tudnak, hiszen nem ismernek. De multinál vagyunk, ahol nem is különösebb cél a motiválás, majd jön valaki más, aki jobban megcsinálja a munkát.

• az ötleteimet már az elején lenyírbálták, mondván, hogy ne akarjak itt mindent megváltoztatni. A kreativitásom nullára redukálódik, nem tudok és nem is akarok többet beletenni ebbe a munkahelybe, mint amennyit nagyon muszáj. Azt is csak akkor, ha figyelik...

Munkát váltok... II. - Rögös utam az aktatologatástól a selyemfestésig

Ez a cikk-sorozat arról szól, hogy milyen lépésekben kerestem a boldogulásomat a munka területén. Ahogy a cím is elárulja, aktatologató voltam, ahogy én nevezem. Ma úgy hívják: asszisztens, recepciós, stb. Szenvedtem attól, hogy nem tudok alkotni, értékeset tenni.

A sorozat előző részét itt olvashatod.

1. Naiva korszak - amikor még azt hiszed, hogy majd itt tudsz segíteni másoknak

Ebben a szakaszban friss diplomásan - és még jó pár évvel rá újra és újra - próbáltam beilleszkedni egy-egy céghez, szervezethez, amiről kívülről úgy láttam, hogy majd ott én is hasznos leszek, hiszen az a cég segít másokon, jó ügyet szolgál, és hát bennem is ez a szándék él. Mostmár minden sínen lesz.

Inkább a nonprofit szférát éreztem magaménak. Mindig is más voltam, nem tudok átgyalogolni tudatosan másokon, átverni, fúrkálni, könyökölni, stb. Az volt az elméletem, hogy az üzleti élet ilyen, én pedig ezt nem akarom. (hogy ez mennyire igaz, vagy sem, arról majd később)

Aztán pár nonprofit, majd később forprofit szervezet után rájöttem, hogy ez a cég sem az, soha nem is volt az, aminek láttam, és ugyanazok a hatalmi harcok, mutyizás, könyöklés, pénzhajhászat, játszmák, átverések, sikkasztás, érdekek ütközése, stb. zajlik, amitől már rég menekülnék. Nekem ennyi kellett, hogy átlássak a szitán és nem egyszerű az ébredés. Dehát már lehúztam itt is, ott is egy kis időt, ami pont semmire nem volt elég, hogy mutat ez a sokminden az önéletrajzomban, és hát amúgy is "biztos állás", és válság idején ez nagy kincs...

Tehát maradok még egy kicsit, félrenézek, nagyokat nyelek és bólogatok... Egyszóval inkább támogatom a rendszert, minthogy saját lábamra álljak. Félek, mert törlesztőrészletem van a lakásomon, volt, hogy a "rendes" munkahelyem mellett hétvégente pályázatírást és projektmenedzsmentet tanítottam, hogy megéljek. Nem mertem ugrálni, pedig éreztem, hogy ebből kiégés lesz.

Korábbi munkahelyemet azóta széthordták és bezáratták nagytekintélyű Mr. Dr. kollégáim, akik az ott megszerzett kapcsolataikat felhasználva új céget alapítottak és szép folyamatosan áthívták a külföldi leányvállalat dolgozóit, hogy a termékeik az ő kezükön átmenve jusson el a kórházakhoz, természetesen drágábban... Láttam, hogy adják el a lelküket a gyógyításra felesküdött orvosaink, havi pár millióért, utazásokért, BMWért, stb. Kívülre nyilván nem ezt kommunikálták...

Tipp: mivel az emberekben alapvető szükséglet a segítés, és erre a cégek is rájöttek, sok cég hangsúlyozza a társadalmi felelősségvállalását, stb. Érdemes mögé nézni, hogy ez valóban jelen van-e a cégnél, intézménynél, vagy csak egy felvett álca, mert jól hangzik mostanában. Abból is látszik, hogy a cég ezt csak kifelé kommunikálja, vagy belső értéke-e, hogy hogyan bánik a saját alkalmazottaival... Meggyötört, vagy kiegyensúlyozott munkatársakat látok náluk? Hogy beszélnek egymással, hogy viszonyulnak egymáshoz, elégedettek-e, lelkesek-e, szeretik-e a munkájukat? Milyen a hangulat? Szinte tapintható a feszültség, vagy jókedv, vidámság uralkodik? Másokon segíteni nem lehet úgy, hogy közben te magad rosszul vagy. A te jól-léted eszköz ahhoz, hogy másokon tudj segíteni, ami pedig a vvégső cél.

Munkát váltok...I. - Rögös utam az aktatologatástól a selyemfestésig

Már régóta gondolkodtam azon, hogy megírom szakmaváltásom történetét, de mégis nagyon nehezen kezdek neki az első pár sornak. Azért, mert hamár megírom, azt csak őszintén, tanulságokkal teli tenném meg, márpedig mindkettőhöz kellő idő kell és letisztulás - csak így ér valamit, segíthet másoknak. Merthogy ez is cél: mostanában olyan sok emberrel hoz össze a sors "véletlenül", akik szintén ebben a cipőben járnak, mint én három évvel ezelőtt, hogy azt látom, hogy szükség van a folyamat lépéseinek beazonosítására és a kiút felvázolására.

Bevezetés - A munka és én

Mondhatni sosem voltunk jóban... Na, innen szép nyerni, szoktam mondani, dehát ez sajnos manapság nem ritka: az emberek azt gondolják, hogy dolgozni kell, dolgozni szükséges rossz, kell a pénz, ez az élet rendje, ennyi. Kikerül az ember az iskolapadból bele a nagybetűs életbe, tessék felnőtté válni.

Elvégeztem én is egy főiskolát, nagyon jó eredménnyel, két nyelvvizsgával, külföldi ösztöndíjjal, tanulmányi versennyel, OKJ-s szakmákkal, kutyafülével, tök jó. És most hogyan tovább? Mit kezdjek a közgazdász diplomámmal, amivel minden második ember rohangál? Miben vagyok jó? Hogyan tudom kamatoztatni, kibontani a képességeimet? Mi az, amit szívesen csinálnék? Átgondolják ezeket a kérdéseket a friss diplomás fiatalok, amikor elmennek dolgozni egy céghez? Vagy még mindig azért dolgozunk, mert kell, mert ez így jó, szüleink is ezt tették, stb?

Valójában mi a motivációnk a munkára? Van, aki nincs rászorulva anyagilag, ezért semmi motivációja nincs, ami munkára késztetné. Tehát ha nem kellene, akkor nem dolgoznánk? Vagy van valami belső igényünk arra, hogy létrehozzunk valamit akár két kezünkkel, akár szellemi (intellektuális) kapacitásunkkal?

Munkához kötődő tévhitek

A munka szükséges rossz - kell csinálni, majd valahogy túléled te is. Kell-muszájból nem lehet jól csinálni valamit. Miért lenne a munka rossz? Miért elképzelhetetlen, hogy valaki szereti, amit csinál?

• Kell egy "rendes állás, mellette hobbiként csinálhatod azt, amit szeretsz. A munka nem erről szól... - Miért ne lehetne a kettő egy? Erről majd később.
• A pénzért dolgozunk, ez a célja a munkánknak, hogy vehessünk belőle kenyeret, pont. Nem kell túlragozni. - pont fordítva, a munka célja a teremtés, a fejlődés, a közösség, a segítés és mellesleg még anyagilag is jól járunk.
• Ne hagyd ott a biztos állásodat egy bizonytalanért. - Manapság mennyire biztos egy állás? Elárulom: semennyire. Mióta vállalkozó vagyok, biztosabbnak érzem azt, amiért most megdolgozom, és tudom, hogy minden rajtam múlik, ha van bevételünk, ha nincs, csak miattam lehet, minthogy valaki a fejem fölött kétes döntéseket hozzon, és csődbe menjen a cég, ahol alkalmazott vagyok, vagy valaki bekavar a hátam mögött és kirúgat, stb.
• Abból (amit szeretnél) nem lehet megélni - miért ne lehetne? Mindenből meg lehet élni, a kérdés az, én meg tudok-e? Tudom-e olyan jól csinálni, hogy megélek-e belőle. Illetve ezt megelőzően: hiszem-e, hogy meg tudok élni belőle? Ha nem hiszem, akkor ne is vágjak bele...
• A munka komoly (értsd: komor) dolog - ez inkább kimondatlan tévhit, de érezni lehet, hogy az emberek görcsölnek a felelősségtől, tehertől, döntésektől, stb. Mintha csak így lehetne, játékosan, könnyedén nem. Mintha a munka tenne minket komorrá és terheltté, pedig nem, mi magunk tesszük magunkat ilyenné, ha munkáról van szó. Pedig a munka laza, könnyed is lehet (nem felelőtlenre gondolok)

Folyt.köv.